Nem szólt már zene, világos volt és rideg minden. Szemét kinyitva az első érzése a hideg volt. Lágy szellő húzott el arca mellett, ami mintha kissé belé is csípett volna. Az ötlött fel benne, hogy éjszakára bezárta-e az ablakot, vagy, hogy nincs-e valaki a lakásában. Majd amikor felemelte a fejét meg is dermedt. Lassan felállt és lépett párat, érezze, valóság mindez, vagy csupán egy álom. Odament az ablakhoz és kihajolt rajta. Olyan volt, mint a saját lakása, de mégsem annak tűnt. Elfordult a tájtól, mely városára utalt, mely azonban mégis teljesen üres és csendes volt. Az ablak nem volt a helyén, a helységben mindenhol kő és törmelékdarabok hevertek. Világos volt és rideg minden. 

Pár perc kellett mire felfedezte minden jegyét annak a helynek, ahol álomra hajtotta fejét éjszaka, és meg kellett győzni a saját tudatát, hogy most itt van. Úgy érezte nem maradhat itt. A betonfalaktól nagyobbnak tűnt a helység, az ablakok hiánya végett átjárta a szél, és az érzést a törmelékek már-már kísértetiessé tette. Úgy 10 perc telt el, mire kezdte megszeretni ezt a helyet. A szél halk zúgását, mely ha az ember behunyta szemét meleg volt. A nap erős fényét, mely a forró nyári napokat idézték, melyekben a délibáb és szomjúság kézen fogva jártak minden egyes percben. Csend volt mindenhol. Szokatlan volt ezt megszoknia, de hangulata elérte azt a pillanatot, amikor élvezte végre. Hát elindult az épületben kifelé. A bejárati ajtaja megvolt és talán még fel sem tűnt neki, amint kitárta azt, világossá vált, hogy itt még nincs rendjén valami. Az ajtó nem a ház folyosóját, hanem egy völgyet tárt elé. Amolyan igazi mesébe illő völgy, kis mezővel, két patakkal és közöttük egy sziklásabb fallal. Gyönyörű volt. Az éles kontraszt most nem zavarta. Vissza sem nézett az ablak alatt elterülő kietlen városra, ismerte ezt a helyet. Kisétált az ajtón és fűbe lépett. A friss fű ropogása eszébe juttatta, hogy mennyire szereti ezt az érzést a talpa alatt. Az illat egységesítette az érzés, mintha a gondolatai tisztultak volna ki. Most vette észre, hogy már nem is gondol semmire, egyszerűen csak érez. Kellett pár perc mire rádöbbent, ő már járt itt, nem is egyszer. Emlékszik a hegyoldalon felfutó fákra kétoldalt, a patakot átívelő megannyi fahídra és azokra a részekre is, ahol a patak még mélyebb is. Az érzései boldoggá váltak hirtelen, és azzal váltak benne romlottakká is. Eszébe jutott, hogy akármilyen gyönyörű is ez a hely, nem oszthatja meg senkivel éppen. Az üresség most kiütött rajta. Egy törött tükördarabot látott meg a földön, miközben az ajtó felé ment vissza. A tükörben nem a saját arcát, inkább magát a világot, amiben van. Az bejáraton belépve nem az ő kellemes kis szobája látványa fogadta, mint inkább egy folyosó, melyről belátni mindenhova mellette. Bent sétálgatva azonban nem kilátás fogadta. Olyan volt az egész, mint sok kis színpad előtte, amint 1-1 jelent tárult elé. Kis odatekintéssel látta, hogy ezek a képek benne is élnek. A mező azonban nem illett a képbe. Ahogy sétált beljebb, felötlöttek benne az emlékek és azok, amiket most látott. Rá kellett jönnie, a völgy üres volt. Onnan egyetlen emléke sincs, ami fűződne bármilyen nőhöz is. Már elege volt, meg akarta találni a folyosó végét, hogy kimehessen és a városban legyen. Mire elérte, már újra a szobájában volt. Furcsa illat jelent meg, amit azelőtt itt még nem érzett. Kitekintve az ablakon egy nőt látott. Illetve csak egy ellibbenő női ruhát a macskakővel kirakott utcába fordulni. Nem tudta ki lehetett, de egyedül volt, éppúgy mint ő. Most a másik szobába szaladt, hátha megláthatja kit látott. Már senki nem volt lent. Visszaült a foteljébe, mely most éppoly egyedül merengett a törmelékek közt tisztán, mint ő maga. Gondolkozott. Nem is azon, hogy került ide, inkább hogy mitől kellene ezt a helyet rossznak éreznie, akármilyen kietlen is volt, de itt minden nyugodt. Ezt a helyet megszerette. Ismerte minden részét, de mégsem, hisz nem tudta miért van mindenhol rom és törmelék. Távolról tekintve a jól bejárt utakat, fogságban, de most mégis szabadon. Napvilágba nézni távolban, s behunyt szemmel élvezte fényét arcán, most mosolyra fakadt egymagában. Lassan felállt, elnézte még egy darabig a tájat. Odasétált az ablakhoz, majd kiugrott azon. A tér mintha őt érintené, nem pedig fordítva. Földet érve még fájni sem fájt, csak a zuhanás szele zavarta kissé esés közben. 3 emelet. Mindenki döntse el maga, mennyire sok lehetett ez. Azonban egy karcolás és fájdalom nélkül megúszta. Elindult hát sétálni egy jól ismert útvonalon. Hátha meglátja még egyszer a ruhás nőt a macskaköves úton. 

 A szoba csendes volt, illetve már majdnem. Egyetlen hang szólt éppen a rádióból. Egy énekszó, melyet már ő maga sem tudott ki énekelt. A háttérben szépen lassan megszólalt egy zongora és egy szaxofon. A zongora kemény leütéseit a rézfúvós lágy harsonája simította el, így alkottak egy egészet a csodálatos hangú énekesnő mögött. A férfi csak állt a sötét szobában. A fény csupán a városból érkezett az ablakon át. Az ablakon, ahol most éppen kinézett. A város minden este ilyen gyönyörű volt, megannyi sárga pontjával az elterülő rónában és a hegyekben egyaránt. A hangok nem szűrődtek be, csupán a fény, félhomályba borítva be a szobát és a férfit. A zene és a látvány összképe megmelengette szívét. Töltött hát még egy pohárral. A szoba felé fordult, s közben sóhaja fejezte ki gyönyörét és fájdalmát egyszerre. Nem tudhatjuk melyik is volt igazán, talán maga sem tudta. Tett pár lépést a szoba közepe felé, majd nagyon lassan megállt a még mindig szóló ütemre. Újra csak az énekesnőt hallani. Az érzés, amikor állunk, kezünkben az italunkkal, behunyjuk szemünket és egyszerre hal és éled a világ szemünk héja mögött. Amit csak mi látunk, amikor igazán érzünk. Most ezt látta. Egy világot, ahol nagyon jól érezte magát egyedül. Egyedül, hiszen ide még senkit nem engedhetett be. Behunyt szemmel csak felszállt a magasba, a felhők fölé, hogy azok között elrepülve megpillantsa az ó szimbolikusan vett nyugalom szigetét. Tudta, ide csak ő mehet el, és azt is, hogy soha nem fog ténylegesen eljutni oda. Megnyugtatta a gondolat, hogy ez a hely örök és megronthatatlan. Jó érzés volt itt lenni, bár ezt mindenki így gondolta volna, ha egyszer is látják. Most azonban kinyílik a szeme, hiszen újra zongora szól. Erős de mégis ringató, mindenképpen jó érzés. Fordul kettőt, mintha táncolna, majd kortyol egyet. Szeretett a poharából lassan és keveset inni, mert így tovább tartott és még hosszabban érezhette annak valódi zamatát. Az ital volt az egyik, amire különösen odafigyelt. Otthonában nem volt belőle sok, de azok mind a legjobbak voltak. Szemével körbetekintett a szobában, ahol alig látott valamit. Aki nem ismerte ezt a helyet, majdhogynem meg is ilyedt volna. Ő azonban pontosan ismerte. Minden tárgyát maga élte meg és helyezte el ott, ahol éppen van. Körbenézve már nem mosolygott oly nyugtatóan. Látta maga körül az összes emlékének tárgyi megnyilvánulását. Néha úgy érezte ez a szoba, hiába is ilyen nyugtató ebben a pillanatban, mintha amolyan szentély lenne. Egy oltár a saját életének, korának és minden megélt pillanatának. A sötét szoba nem volt igazán zsúfolt. Egy asztal, kanapé és két fotel tartozott hozzá a körülöttük lévő mindenhol derékmagasságig érő szekrényekkel. Ami zsúfolttá tette az a szekrényeken lévő tárgyak sokasága. Amikor az ember gyűjt valamit sok lesz neki belőle. Ha az életét gyűjti, megtölthet vele minden helységet. A minden helység esetünkben csak ez az egy volt. Telis tele olyan dolgokkal, amik különböző méretükkel, színükkel, formájukkal, részévé váltak az itt álló személyiségnek. Újabbat kortyolt az italába és érezte annak teljét, amint megcsapja az enyhe bódultság érzése. Tudta, hogy még szüksége lesz a fejére, ígyhát letette a poharát, és komótosan helyet foglalt az egyik foteljába, ahonnan még mindig a várost látta az ablakon át. A zene egyre halkult és érezte fáradtsága és mámora felülbírják a gondolatait. Álomba merült ültében, mély pihentető álomba. Felhangzott egy tompa hang. Egy hang háromszor, majd újra háromszor. Az ajtó felől jött, de úgy tűnt nem hatotta meg az alvó férfit a fotelban. Hát megismételte magát a hang, éppúgy mint álmában teszik az ember emlékei.