Emlékszik valaki, ha mást nem filmekből. Ha valakinek tetszett valaki, csinált neki válogatás kazit. A 90-es évek nagy divatja volt a kazetta, főleg a tinik körében az erre írogatás. Tudjátok mi változott nagyon? Elcseszték ezt is. Nincs én nekem bajom a közösségi médiával és annak szerepével, de a hihetetlen az, hogy Amerikában a válások 80%-ánál említik fel hivatkozás gyanánt a Facebook nevű kórt. 

A szomorú igazság az, hogy mind megfertőződtünk. Amint összejövünk valakivel az a facebookon válik hivatalossá. Amint meghallunk egy jó számot, vagy lesz hivatalos közös dal, azt fészen reklámozza a népnek a pár. Bármi van, ott közölnek akármit. De szeretnék én egyszer kazettát írni a szerelmemnek majd. Az a baj, hogy most már lejátszani se tudná mivel. Ráadásul hiányozna a megosztás öröme neki... (ebben nem kis irónia volt) 

Ilyenek lettünk. Én is észrevettem magamon változásokat. Nézem a párom adatlapját, ki mit oszt meg, én is megosztok, hogy kitűnjek, ráadásul a blogomat is megosztatom. Tiszta hülyeség, utálom. De ez megy. Szóval ha tehetitek, kérlek titeket legyen lelketek, a fész helyett vegyetek egy kazettás magnót. Írjátok rá a párotokkal a kedvenc számaitokat. Állj ki az ablaka alá, és játszd le neki sorban. A szomszédok vagy mérgelődnek, vagy irigykednek majd. A gesztus szép és hagyományt visz tovább. Éljetek vele. :) 

 Se gondolat, se érzés, se pillanat nincs mi nyaldosná arcomat, csupán a remény csillogtatja szemem az éjszakában, mely visz előre de még nem is oly szorgosan. Csak vagyok, csak tengek, tudom mit kellene tennem. Tudom mire vágyom még, s tudom nem tehetem. Nem tudom beosztani, mit most kell megtennem, nem tudom feleszmélni, mellyel elmaradt lelkem. Most mit kellene tennem, a megannyi kérdésben csupán egy feleletet lelnem. Az értelem húzná közelebb, csak ez, mi itt lebeg előttem. A gondolat széthúz bennem, hogy amit teszek, s mire vágyok, eggyé legyen erőmben. Erőtlen értelmem, melyet nem ért meg gyakorta lelkem. Csak lebegek tehetetlen, mert nem teszem mit meg kell tennem. Pedig most tehetek csupán mindenért, mit később megkaphatnék. De ha csak tőlem függene mindez, nem így lenne ez sem. Csak egy éjjel miben írok, csak egy pillanat mit most kilehelek. Csak ennyi van most éppen, ami bennem rejlik mélyen. Hiába tettetem, mit nem kellene megtennem, hiába mindenem még mindig itt lelem testem. Hiába értelmem szárnyal, mint képzeletem. Hiába a cél mi vágyálmomból születve képtelen festeni álomból képeket, melyeket kézzel foghatnék végre és lenne értelme mindennek, mit most teszek, tennem kellene. Nyugodva térnék minden éjjelen oly álomra melyben nincs se félelem, se gondolat, mit kellett volna ma tennem.

Nem tudom, hogy miért, de most ennyi tellett, hisz időm húz, de mind kevés hát mindenre. Csak szavaim rostoklón vesztegetem, mert itt ülök még mindig, s nem teszem mivel tehetnék, mit meg kellene tennem. 

Ha megértettél, köszönöm neked, hogy elolvastad soraim, jó éjt kívánok, s folytatását ígérem.

Sajnos romantikus ember vagyok. Ki múltba vágyódik, s jövőről álmodik. Ám az érzés mindig a legrosszabbkor tör rám. Most amikor szükségem lenne egy kis energiára, feltöltődésre. Most előtörnek az emlékek, a régi vágyak, a régi szerelmek, majd eszembe jutnak a szebb napok és közben jól érzem magam... Az igazság az, hogy ettől én mindig elkeseredem. Az utóbbi időben örökösen taszítom a szerelmet. Hát, hogy én vagyok olyan fene válogatós már, hogy nem engedem be az intim körömbe csak azt, aki tényleg megfelelne. Voltak nők, akik nagyon átvágtak és úgy voltam szerelmes, hogy mindent elhittem. Voltak nők akik mindent megtettek értem, csak én annyira szerelmes voltam, hogy ezt észre sem vettem. Voltak vitáim az életben, voltam boldog és voltam rettentően bánatos. Rengeteg mindent megbántam és másképpen csinálnék - De így lettem olyan, amilyen.

Minden egyes szó amit ide leírok az én saját gondolatom. Minden amit kifejtek, az, amit éppen érzek és úgy hiszem ez így helyes. Őszinte vagyok? De miért? Sajnos olykor többet érne az, ha egyszerűen csak lehazudnám a holdat a kitalált kalandok, érzelmek és megannyi más kikiáltásával, mert elvárás, hogy mindig történjen velünk valami, hogy mindig érezzünk valahogy, hogy mindig legyen egy érzés egy sugallat amely irányíthat minket.

 A gyermekeink hasonlítanak ránk. Mondjuk a nevelés kérdése ma már nem egyenlő az életre felkészítéssel. Ezt a szerepet inkább tölti be az iskola, mint a szülő maga. De így a gyermeket nem neveljük, hanem nevelkedik és ez szerintem rossz dolog. Ha mindent megkap egy ifjú, milyen lesz neki az életben, amikor a szokásosnál lejjebb kell majd adnia, mert nem biztos, hogy megteremtheti magának. Vagy lóghat bátran a szülei nyakán amíg lehet? A gyerekek azt tanulják meg amivel együtt élnek. A te gyereked mivel él együtt? Íme egy egyszerű felsorolás Dorothy Law Nolte-tól. 

 Megjegyzem még a legelején, hogy én a nem dohányzók táborát gyarapítom és soha nem voltam az a megrögzött bagós aki nem bír élni sem a mérge nélkül. 
Azt hiszem most leírtam magam azok előtt akik dohányoznak és elolvasnák a posztot. Akkor most leírom, hogy szeretném több szemszögből is nézni az alkotmány ezen apró fejezetét. (még ha nem is olyan apró)
Ez mindenképpen egy szubjektív véleménynyilvánítás, mivel a blog írásában monopóliumot élvezek (ezért is olyan ritkás a naptár itt jobbra fent).

 Hát ezt is megértük, a játszóterek sajnos nem voltak mindenkinek magától értetődőek, hát kitáblázták. Ezek után jöttek az aluljárók, amit betudhattunk a megtisztítási folyamat egy részének is (említhetném itt akár a hajléktalanok el"zavarását" is). A buszmegállókból való kitiltás már látszatta magában a hadjárat kezdetét a dohányosok ellen. Most azonban elfogadásra került egy olyan rendelet, ami az emberek nagy többségéből felháborodást váltott ki. Nos az emberek persze a cigivel a kezükben káromkodnak csak.