A macskakövön finoman kopogott a nő cipője. Nem akart gyorsabban menni a férfi, mert tudta, az ő léptei is hallatszanak. Mégiscsak hogy néz az ki, ha egy ismeretlen nő után loholunk. A nő egy időre megállt, ezzel teret engedve neki, hogy közelebb kerüljön. A hölgy félrefordult, kopogó cipője most halk volt. Ruhája épp oly kecsesen lebbent fel a szellő lágy fuvallatától, mint haja. A haja most eltakarta féloldalas arcát, így hiábavaló volt a próbálkozás, hogy meglássuk kit rejt a gyönyörű piros nyári ruha és a magassarkúban végződő kecses lábak. A lány lábánál sejtelmesen lebbent fel az anyag, azonban ez kicsit sem érdekelte emberünket, legalábbis nem annyira, mint a hölgy kiléte. Mit kereshet egy ilyen gyönyörű, törékeny és finom nő egy kietlen helyen? Egyáltalán ő mit kereshetett mondjuk itt. Észre sem vette, hogy most ő is megáll időközben. A nő szépségében gyönyörködve nem mert közelebb menni hozzá. Amikor eszébe jutott, hogy a távolság most nem csökken, hosszabb léptekkel indult hát meg. Már alig volt egy telefonfülkényi hely kettejük közt, amikor a lány ismét meglebbentette haját és a szél újra belekapott. Nem volt új a pillanat, hiszen épp azt látta, amit az imént. Azonban talán éppen amiatt, hogy ennyire ismerte a pillanatot, vagy még mindig a nő szépsége végett, de újra megállt. Most a lány majdnem ránézett. Egy mosolyt látott csupán elővillanni a hajzuhatag közül. Még szebb volt a pillanat. Tudta, hogy látja őt, és megtalálta mosolyával. Még mindig ismeretlen volt, de már ketten voltak, és nem mindketten egyedül. A férfi közelebb ment volna a nőhöz. Majd a telefonfülke kettejük közt furcsa berregő hangot hallatott. A férfi ránézett, majd az ajtajához sietett. Az egyik oldalán egy hirdetőtábla takarta a kilátást, a másikon az üveg volt olyannyira végigrepedve, hogy nem lehetett kilátni rajta. Mikor kinyitotta az ajtót, észre sem vette a nő lépteit, melyek most távolodni kezdtek tőle újra. Megérezte azonban édes gyümölcsös parfümjét. Beleszippantott a levegőbe, majd a nő után fordult. A kinyitott fülkeajtó ekkor visszacsapódott a férfira és behúzta őt a telefonhoz. A férfi nyúlt volna ki az ajtó még nyitott résén, de már sikertelenül. A telefonra nézett, mely csilingelés helyett inkább berregett és zizgett. 

Hirtelen kinyitotta szemét és újra a fotelban volt. A sötét éjszaka fénye beszűrődött a függönytelen ablakon. A város élettel töltötte meg a szobát, hisz fényei ott cikáztak a mennyezeten és az egyik falon is a fotel mögött. A férfi belegondolt álmába és zavaros tekintettel kellett tudatnia magával, már nem alszik, már nincs a nő sem vele. Kicsit úgy ébredt, mint aki azt hiszi, az álom mind inkább valóság mint a valóság, mert az fényesebb és teljesebb dolgot ad ki, mint a homályosan látott félsötét valóság, amibe ébredünk. A kép kezdett tisztulni benne. A zizgést még mindig hallotta. Az asztalon nem messze a telefon rezgett. Nem volt soha csengőhangja, hiszen így is meg lehetett hallani azt. A dallamos jelzéseket nem szerette, mert egyik sem volt tökéletes az egyéniségéhez, vagy hangulataihoz. Erre kelt hát fel. Odasietett és látta, hogy egyik barátja hívja, hát gyorsan értenyúlt, nem tudta mióta kereshette, tehát most már vagy ideje felvenni vagy nyomja ki, hogy újrahívja. Egy rövid monológban elmondta magában, hogy a nem felvételnek következményei rosszabbnak láttatja magát. Gyorsan tehát felvette a készüléket, amibe azzan a mozdulattal bele is szólt. Szavainak csak vége hallatszott, hisz még a füléhez se emelte igazán ekkor, csak sietve tudatni akarta, hogy ő itt van.
- Te tudtad, hogy már 4 napja megint senki nem hallott felőled semmit? - mondta a magasan csengő női hang a telefon másik oldaláról. 
- Szia Szilvi, én is örülök, hogy beszélhetünk - mondatába mosolyt csalva, hátha megnyugtatja ezzel az aggódó barátot, - mi van veled manapság?
- Fél órája az ajtódon kopogok és vagy nem vagy itthon, amiért megharagudnék, mert fel sem hívtál, hogy mész valahova, hogy elmenjek veled, vagy egyszerűen nem nyitod ki nekem, amiért megintcsak haragudnék, mert itt állok kint a folyosón egy ideje - miközben kimondta mondatának utolsó felét, hangosabban elkezdte az ajtót verni, tudatva, hogy ő tényleg itt van és már kezd elege lenni az ajtónak abból a feléből. 
- Akkor leteszlek, nem tudom miért nem jöttél már be. - azzal letette a telefont és az ajtóhoz sietett. 
- Üdvözöllek énnálam drágám. - vágott ismét a férfi mosolyt arcára.
- Bekaphatod, túl régóta várok itt kint, hogy kedvem legyen az ércelődéseidre - azzal nyújtotta aggódó tekintetét és kezeit egy ölelésre. Természetesen meg is kapta azt. 
- Miért nem tudtad kinyitni nekem? Mi baj van megint?
- Szerintem elaludtam - mondta őszintén, tarkóját bizonytalanul megvakarva - elég furcsát is álmodtam és még mindig nem megy ki a fejemből. Bár semmit nem láttam tulajdonképpen ami különösen érdekelt volna. 
- Megint nő van a dologban? - a kérdését csend követte. 
- Az álmomban, és fogalmam sincs ki lehet ő. 

A röpke csevej után bementek a konyhába, mert eldöntötték, hogy este fél 10 van és még nem vacsorázott egyikük se. Szerencsére az otthonülős napokon a férfi szeretett sütögetni, így volt mihez nyúlniuk, bár inkább volt nasi, mint rendes vacsora. Egyenlőre megtette könnyű étel címkével fejükben. Tovább beszélgettek. Szilvit érdekelte, miért tűnt el ismét, amit egyébként az utóbbi hetekben egyre gyakrabban tett meg. 
- El kellett utaznom, - szólt a válasz a falra meredt tekintetéből, mely mintha elkalandozott volna, de mégis teljes mértékben itt volt, - volt egy kis elintézni valóm valahol messze innen. 
- A szigeteden voltál, vagy most valós helyről van szó?
- Valós hely. 
- Ezek szerint nem akarod elmondani?
- Majd megtudod úgy is idővel. - mosolyra nyílt szája, de abbamaradt lassan, - mindig megtudsz rólam mindent. - mondatában nem tudta eldönteni, hogy a jó, vagy a rossz oldalát vonultatja fel éppen. 

A vacsora után a férfi visszament a szobába és visszadőlt a fotelba. A lány utánament, és ledobta magát a szemben lévő Chesterfield kanapéra. Egy ideig nézték a mennyezeten táncoló fényeket, majd a nő bekapcsolta a tévét. Érdektelen volt mindenki a szobában a tévében menő műsorok után, és mivel csak ketten ültek bent, nem volt sok értelme a bekapcsolásnak. 
- Lefeküdnék aludni, az előbb is elszundítottam, tudod. - mondta a férfi, - Itt alszol vagy inkább hazamennél? 
- Itt is aludhatok, hiszen rég láttalak már.
- Bebújsz mellém, vagy inkább a kanapét válasszam? - mondta hencegőn a házigazda. 
- Talán majd hagyom, hogy ezen a cseszett izén aludj. - gúnyolódott Szilvi. 
- Chesterfield, tudod, hogy én ezekre érzékeny vagyok. - majd kinyújtotta nyelvét. 
- Akkor ágyazz meg én meg megnézem hol a köntösöd, lezuhanyoznék előtte. - indult meg a fürdő felé a hölgyemény.
- Én ma már kipipáltam ezt a tevékenységet, csak lementem sétálni egyet még amikor lement a nap, tudod, hogy szeretem. 

Úgy egy órát beszélgethettek az ágyban az élet apró örömeiről és a mindennapok rutinjáról, majd elfordultak egymástól és elaludtak. Nem szeretett egyik se a másikkal szemben aludni, valahogy nem ment nekik. Ezt így megszokták, és amúgy sem kell aggódni az intimebb viszony miatt, a legjobb barátok voltak, amire persze sokan kérkedőn és furcsán nézett. Ők tudták kezelni, és nagyon jól érezték magukat a másikkal. Egy viszonylag hosszú és pihentető, ám forgolódásokban gazdag éjszaka következett. Reggel egyszerre keltek, de emberünk mászott ki előbb az ágyból, hogy a reggeli rutinjában beüljön a mellékhelységbe és magához térjen kicsit a mosdó nyitott liftókablakán beáramló hűvös levegőtől. Szilvi még az ágyban feküdt, majd kikecmeregve onnan keresni kezdte a férfit. Kop-kop, szólt a wc ajtaján a jelzés. Kop-kop, és visszajelezte, foglalt. Mosolygott egyet a nő és kiment a fürdőbe. A reggel ritkábban telt így mint azt hihetnénk, de mégis megvolt a rutinja. Nem a gyakorisága, mint inkább a hosszú idő végett.