Érdekes mikor véleményt alkotunk valamiről, amit nem érezhetünk. Van, hogy elgondolkozunk valamin, amire lehet, hogy titkon vágyunk rá. Folytunk el érzéseket mind. Ezeket az érzéseket feldolgozzuk, majd megpróbálunk értelmet keresni nekik. Mikor az értelem környékén járunk, rájövünk miről is szól ez. Ezt az érzést tartogatjuk magunkban amíg meg nem érezzük. Tudjuk mi a helyes. Mert átgondoltuk. Minden tökéletesen reálisnak és logikusnak tűnik bennünk. Azt hisszük mindent tudunk. Bátran adunk tanácsokat a barátainknak. Ők elhiszik nekünk, és tudják h igazunk van. Ám van a pillanat amikor eljutunk a megélésig.

Újra élünk a gondolatainkban. Végre valamiről nem csak véleményt mondhatunk az emlékeink és a tapasztalataink alapján. Most viszont semmi realitás nincs bennünk. Elvesztettük hirtelen mindazt a logikát ami a tanácsadásokkor vezérelt minket. Elfelejtettük hát amiket mondtunk a barátainknak mikor gondjuk volt. Elért minket az, amit eddig elítéltünk. Szükségünk van erre a felejtésre ahhoz, hogy élvezni tudjuk az érzést. Hagynunk kell, hogy ez fejlessze hibáink kiküszöbölését. Szükségünk van a hibáinkra is, amivel elfogadhatnak mások. Jó ha tudjuk viszont mely hibák szükségtelenek. 

Erkölcsi fejlődésünk az érzés hiányában történik meg. De amint visszaesünk az érzésbe, újra a függői leszünk. Elvesztettük amit kifejtettünk. Nincs többé az elméletünk. Van amikor viszont egy pofon segít minket az élettől, hogy újra rávezessen valaki arra amiben mi hittünk. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.