... mikor már a napnak vége, s te nem vágysz csupán békére. Kikészültél mára, csak a magány segíthet. Mindenki máshogy vezeti le a feszültséget, de van egy pont mikor nem tudod mit érezhetsz. Furcsa érzés. Már nem vagy ideges, már nem haragszol senkire. Ugyanakkor nyugodt sem vagy. Fogalmad sincs most éppen mit érzel. Azt tudod kell egy érzelem. Vagy kitöltenéd dühödet mentem. Vagy megnyugodnál és hajtanád késöbb fejed békére. Mikor már fogalmad sincs mi ez az érzelem csak annyit tudsz mit nem akarsz. Megszólalni. Egyszerűen nem tudsz. Mikor beszélnek hozzád és nem válaszolsz. De te mégis válaszoltál, csak magadban. Egyszerűen nem méltatsz senkit rá, hogy hallja válaszod. Gondoltad mit feleltél volna. De azt ki már nem akartad mondani. Úgy hitted így van ez jól, a többi majd alakul. Most már nem gondolkozol. Az is elmúlt. Vágyom. Majd elindul bennem valami. Még nem sejtem milyen lesz, jó vagy rossz nekem. Ha jól csinálom. Nyugalom lesz. Ekkor elkezdek gondolkozni. Az önbizalmam, a lelkesedésem egészen mélyen a nulla alatt. Nem is tudom már mit és minek teszek. Eszembe jut a tény, hogy én csak úgy vagyok. Semmi értelmem. Majd itt megrémülök. Próbálom a gondolataim elterelni. Másra, másokra, de ez sem jó, hiszen a körülöttem lévő emberekről is azjut ekkor eszembe, hogy biztosan csalódnak bennem. Már teljesen elkeseredem. De még mindig nem osztanám meg senkivel. De most azért, mert félek. Sebezhető vagyok. Egy rossz szó felém, és magam sem tudom mit tennék. Kiszámithatatlannak érzem minden mozdulatom. Minden érzelmem, mely már pillanatok alatt változik. Mely éppen nyugodt volt, most forr és hajszálon táncol, majd újra mosolygom, és hirtelen megijedem. Nem tudom követni saját magam. De mégis nyugodt vagyok. És elmúlik mindez. Ma már tudom. Kerülnöm kell mindenkit ezen a napon. Haza kell mennem. Belemélyedni az ágyamba. Aludnom kell, sokat kell aludnom és sokat kell felejtenem is. Mindent újra el kell felejtenem.