Se gondolat, se érzés, se pillanat nincs mi nyaldosná arcomat, csupán a remény csillogtatja szemem az éjszakában, mely visz előre de még nem is oly szorgosan. Csak vagyok, csak tengek, tudom mit kellene tennem. Tudom mire vágyom még, s tudom nem tehetem. Nem tudom beosztani, mit most kell megtennem, nem tudom feleszmélni, mellyel elmaradt lelkem. Most mit kellene tennem, a megannyi kérdésben csupán egy feleletet lelnem. Az értelem húzná közelebb, csak ez, mi itt lebeg előttem. A gondolat széthúz bennem, hogy amit teszek, s mire vágyok, eggyé legyen erőmben. Erőtlen értelmem, melyet nem ért meg gyakorta lelkem. Csak lebegek tehetetlen, mert nem teszem mit meg kell tennem. Pedig most tehetek csupán mindenért, mit később megkaphatnék. De ha csak tőlem függene mindez, nem így lenne ez sem. Csak egy éjjel miben írok, csak egy pillanat mit most kilehelek. Csak ennyi van most éppen, ami bennem rejlik mélyen. Hiába tettetem, mit nem kellene megtennem, hiába mindenem még mindig itt lelem testem. Hiába értelmem szárnyal, mint képzeletem. Hiába a cél mi vágyálmomból születve képtelen festeni álomból képeket, melyeket kézzel foghatnék végre és lenne értelme mindennek, mit most teszek, tennem kellene. Nyugodva térnék minden éjjelen oly álomra melyben nincs se félelem, se gondolat, mit kellett volna ma tennem.

Nem tudom, hogy miért, de most ennyi tellett, hisz időm húz, de mind kevés hát mindenre. Csak szavaim rostoklón vesztegetem, mert itt ülök még mindig, s nem teszem mivel tehetnék, mit meg kellene tennem. 

Ha megértettél, köszönöm neked, hogy elolvastad soraim, jó éjt kívánok, s folytatását ígérem.

 Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ilyen sűrűn kapok újra ihletettséget, mikor újra útjának indítom oldalam, de végűlis ha már így alakul, írjuk tovább. 
Most egy szintén régebbi versemet találtam meg, egy egyszerű füzetből tépett papírra írva. Valahol még emlékszem a próbálkozásra, bár sosem éreztem magam elég jónak bármire is ebben a témában. Úgy gondolom, ha már meglett ez a kis apróság, fogjuk és osszuk meg. MisterBig újra él és ír. Dicsérni nem fogjátok :), de remélem azért nem rettentek meg a borzalmas művem elolvasása után. 

Oh és még valami. Azért bordal, mert szerintem ez indította el bennem a szálat. Egy fürt szőlő, egy korty bor és egy érzés mely elszállt, majd a remény mely felcsillant. (Most elméletileg ismét elszállt) A mű:

A szőlő, mint oly ha bor,

nem mindig oltja szomjadat,

Így aképp, mint csók, mint mámor,

elszáll ez is egy pillanat alatt

 

Csókolja ajakad míg iszol belőle,

nyelsz, s öröm cseppen lelkedre.

Nem is érzed, a pillanat hevében,

Hogy a bor is elfogy, ha kortyolod hevesen.

 

Édes az érzés, poharad nem engeded,

Addig iszod, míg búdat el nem felejted

Édes mint a csók mellyel kedvesed kecsegtet

Mely észre sem veszed, már elhagyott téged.

 

Mert kedves a bort nem tűri oly soká,

Hisz férfit tesz mint nő, megtörtté vagy vaddá.

A mi örömünk nem más, nő és bor a mámorban,

Nem is igazi az, ha az egyikből hiányból van.

 

De aképp mint nő elhagy,

A bor is elhagyja poharad

Lassan végül egyedül maradsz

Se bor, se mámor, csak a gondolat.

 

Gondolat mely férfinek nem fejében, szívében ver vasat,

mely szép lassan jár át, s mély nyomokat hagy

Miért nincs már bor, mi előbb oly édes volt,

S miért van most csend körültem mindenhol?

 

Megérzi bánatát, de nincs már búfelejtő,

Csak ő maradt, s a gondolat mely halk és lassan őrlő.

Így lesz hát borozónkból szép lassan művész,

Leteszi poharát, most tollat ragad, hogy kiírja szívét.

 

S szívére fellel majd édes, kedves hölgyet,

Ki újra fellobbantja, az omladozó lelket.

Csókkal szolgál költőnknek, hogy mámor érje végre,

Mit eddig írt versében, fájdalmát, hiányát le.

 

Már borhoz nem nyúl a férfi, 

mert nincs mit felednie.

Van édes nő ki csókolja,

Megvan már mindene.

 Most merő véletlenségből írok hát újra. Találtam egy jegyzettömböt a gépemen, melyben még azon terveim voltak, hogy ezzel a címmel, egy teljesen új oldalra költözöm. Az ami miatt mégis átírom ide a bejegyzést, nem különösebb, minthogy tetszik :). Egyszerűen próbáltam megfogalmazni, mi az ami miatt szerettem volna új helyen kezdeni, és mi miatt írok újra, amit írok. Tartalmában nem egy különleges dolog, de valamiért most úgy érzem, nyugodt szívvel megoszthatom.

 Az első gondolatom most, hogy remélem az ismerőseim, kik olvasták ezt az oldalt, már régen itt hagyták. Ha esetleg mégsem, mindenképpen írják meg. :)

 Ez az egyszerű ábra talán nem is igényel magyarázatot... 

Miguel Gantioqui

Sajnos romantikus ember vagyok. Ki múltba vágyódik, s jövőről álmodik. Ám az érzés mindig a legrosszabbkor tör rám. Most amikor szükségem lenne egy kis energiára, feltöltődésre. Most előtörnek az emlékek, a régi vágyak, a régi szerelmek, majd eszembe jutnak a szebb napok és közben jól érzem magam... Az igazság az, hogy ettől én mindig elkeseredem. Az utóbbi időben örökösen taszítom a szerelmet. Hát, hogy én vagyok olyan fene válogatós már, hogy nem engedem be az intim körömbe csak azt, aki tényleg megfelelne. Voltak nők, akik nagyon átvágtak és úgy voltam szerelmes, hogy mindent elhittem. Voltak nők akik mindent megtettek értem, csak én annyira szerelmes voltam, hogy ezt észre sem vettem. Voltak vitáim az életben, voltam boldog és voltam rettentően bánatos. Rengeteg mindent megbántam és másképpen csinálnék - De így lettem olyan, amilyen.