Sajnos romantikus ember vagyok. Ki múltba vágyódik, s jövőről álmodik. Ám az érzés mindig a legrosszabbkor tör rám. Most amikor szükségem lenne egy kis energiára, feltöltődésre. Most előtörnek az emlékek, a régi vágyak, a régi szerelmek, majd eszembe jutnak a szebb napok és közben jól érzem magam... Az igazság az, hogy ettől én mindig elkeseredem. Az utóbbi időben örökösen taszítom a szerelmet. Hát, hogy én vagyok olyan fene válogatós már, hogy nem engedem be az intim körömbe csak azt, aki tényleg megfelelne. Voltak nők, akik nagyon átvágtak és úgy voltam szerelmes, hogy mindent elhittem. Voltak nők akik mindent megtettek értem, csak én annyira szerelmes voltam, hogy ezt észre sem vettem. Voltak vitáim az életben, voltam boldog és voltam rettentően bánatos. Rengeteg mindent megbántam és másképpen csinálnék - De így lettem olyan, amilyen.

Minden egyes szó amit ide leírok az én saját gondolatom. Minden amit kifejtek, az, amit éppen érzek és úgy hiszem ez így helyes. Őszinte vagyok? De miért? Sajnos olykor többet érne az, ha egyszerűen csak lehazudnám a holdat a kitalált kalandok, érzelmek és megannyi más kikiáltásával, mert elvárás, hogy mindig történjen velünk valami, hogy mindig érezzünk valahogy, hogy mindig legyen egy érzés egy sugallat amely irányíthat minket.