Most érzem először, hogy olyannal foglalkozom, ami ér valamit. Olyannal amit megbecsülnek, amit bátran mutathatok. Ám mindez csak egy hobbi. Senki nem fizeti meg, nekem mégis annyira fontos. Valahol vágytam valamire, amit nem is értek, hogy működik. Olyan akarok lenni aki tényleg nem foglalkozik semmivel? Szombat este van. Ülök a szobámban és filmeket nézek. Régi, nekem oly kedves filmeket. Ám nem csak elmélyedhetek bennük. Nem csak eszembe juttatják mi az a múlt ami akkor volt, amikor először láttam őket, nem csak elragadnak ebből a világból, amit oly sokan gyűlölünk, mert annyira valódi. De megérteti velem mi az, amit elfelejtettem. Most az hiányzik, ami soha nem volt igazi nekem. Olyan hiányzik aki sosem élt az életemben, akit igazán sosem ismertem. Az kell, aki még nem voltam, és soha nem is akartam lenni. Azt viszont tudom mi akartam és mennyire jó úton haladok e felé. A vége viszont mindig különbözik valamiben...

De ahhoz képest, hogy milyen úton haladok, most nagyon rossz helyen vagyok. El tudnám érni amire hosszútávon vágyom, de ahhoz rövidtávon sokat kell feláldoznom. Kompromisszumokat kötöttem a saját lelkemmel, a jövőm érdekében. Küzdök egy olyan dologért, amit az sem biztos, hogy egyáltalán megélek.

Tudjátok mi itt a legszarabb? Mind ezt tesszük. Baromira nem élünk. Beszélek napi szinten olyan emberekkel, akiknek semmi idejük, mert tanulnak, mert dolgoznak és pihenni nincs idejük, és több ezernyi ember van ebben az országban akiknek nincs semmi életük, csak mert meg akarnak felelni az elvárásoknak. Ilyen világot élünk? Sokszor több adód fizetünk mint a legsötétebb középkorban élő legalsóbb jobbágyok. Kevesebb élhetést ad az ország amiben élünk, mint amennyit egyáltalán élnénk. És mindenkinek sokkal több az elvárása velünk szemben, mint amennyire képesek vagyunk. Miközben az életünk egyetlen röpke pillanat mely úgy száll el mint a Tiszavirág, melynek lejárt az egyetlen élő napja. 

Mind tiszavirágok vagyunk. Csak nekünk nem így tanítják. Hiába a fiatalságunk, ha szüleink arra hajtanak, hogy felnőtt korban jó állásunk legyen, egy szerető család, miegymás. Hiába a sikeres felnőtt, ha nincs egyebünk csak a munkánk és a család akiért dolgozunk, hiába az öregkor, ha az egész életünk munkája minden nap csak a jelenben él. Hiába várnánk a jövőt, ha az örökké csak jövő marad. De hogyan éljünk a mának, ha mindenáron azért küzdünk, hogy később jó legyen? Hogyan bízzunk az életünkben, ha ennyi szabály között kell élnünk? 

Rögeszménkké válik a világ elvárása. Egy társadalomba való beilleszkedés. Megfelelni minden normájának. Élni a jövőnknek, vagy a következő generációnak. Hivatásunkat még fejlettebb szintre emelni, hogy mi lehessünk a legjobbak, csak azért hogy később valaki még jobb legyen. Ráadásul annyi a lehetőség már mindenre, hogy a legapróbb porszemmé válunk, a többi szem között. Ha a legjobbak is vagyunk, vajon meg fog e találni akárki is? 

Ami igazán hiányzik az életünkből, hogy valóban tudjunk spontán élni. Hogy mindenki úgy, ahogy igazán élvezi. Hogy az életet ne érezzük egyetlen pillanatnak amikor visszanézünk. Úgyis elfelejtjük. Hát éljük át, a lehető legszabadabb módon. Hát legyünk a lehető legkreatívabbak. Legyünk olyan függetlenek, amilyet csak el tudunk képzelni. Merjük megtenni. 

Ennek a bejegyzésnek nincs mondanivalója. Ha mégis éreztél bármit, miközben olvastad, vagy most mikor végeztél, gondold át, mit tennél most. Amit legelőször gondold, tedd meg. Légy spontán. Légy kreatív. Tanulj meg élni. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.