Imádok fényképezni. Aki ismer tudhatja. Aki ismer azt is tudja, hogy nincs már jó gépem (régi ismerőseim látták a jót is). Próbálgattam e kompakt kisgéppel (kodak c813) jó képeket csinálni. Nem nagyon sikerült. A képek még számomra is élettelenek, unalmasak, olyanok amiket bárki bárhol, akár telefonnal is csinál. Nem vagyok megelégedve magammal. Ezt nagyon utálom. Bár elméletben annyi modellem lenne (akár ismerősök akár futókalandokból), hogy meg tudnám teriteni vele a hősök terét a modelleim lefektetve. Valójában amúgy egy sincs. Mindenki imádja ha magáról jó képeket láthat. Mindenki önbizalmának segít ha jó színben tűntetik fel. De senkinek sincs ideje ilyenekre. Régebben még igen, ma már kevésbé vesznek komolyan ezzel a fényképezőgéppel. Meg is értem. Ha valaki egy ilyen készülékkel áll elém, hogy jó képeket akarna csinálni érzésből rólam. Én is kienevtném. Akkor hát nevessünk magamon. Ám aki ismer azt is tudja, hogy akármilyen eszközzel, de ha én meg akarok, valahogy örökíteni valamit, akkor megpróbálom a legjobbat elérni. Amit valójában el akarok érni? Azt még nem sikerült. Egyetlen lány jelentkezett valójában a képek erejéig. Nem lettek jók. A margitszigeten szemérmeskedve egy olyan ruhában ami nem volt ínyemre. Gondoltam, majd legközelebb. Mert mért ne. Most találtam egy hölgyet aki a művésztársam lehet. Meglátjuk. Egyenlőre a projektem a pincémben kialakitható stúdió elérése. Nem is inkább stúdió, amolyan művésztábor, rejtekhely. De egy olyan hely ami megichlethet minket. 

Az emberek valójában félnek magukat megmutatni. Ott a helyzet, hogy lefényképezzék. És megannyi képet tudnék mutatni ahol minél több ember próbálja takarni magát a fényképezőgép elől. Mert ehez vannak hozzászokva? A fene tudja. De ez így nem van jól. Kérem azokat az embereket akik megigérték, keressenek meg a nyár folyamán, had éljem ki a vágyaim. ...