Mennyiszer szerethet egy ember? Milliószor. És igazán? Párjától függ. Sok ember sokféleképpen. Van aki csak egyszer életében és örökké, van aki minden éjszaka másba. Különbözőek vagyunk, különbözően szeretünk. Egy távkapcsolat nem működhetne mert nem látjátok minden nap egymást? Heh. Ha együtt laktok az a baj, hogy túl sokat vagytok együtt? Egyszerűen túl bonyolult itt minden. Miből tudhatjuk akkor, hogy tényleg szeretünk? Senki sem tudja. Se előre, se utólag, mitől vagyunk szerelmesek, hol az a pont amikor kimondja a szívünk, szeretlek. Sajnos sokszor eljárhat a szánk eme áhított szó iránt. Ám van aki soha nem akarja kimondani. Egyik sem valami hasznos dolog, ha belegondolunk. A legjobb ha tudjuk már mikor kell mondani. Egyszerűen megérezzük. És mi van akkor, ha valamelyik fél rádöbben, hogy elmúlik az érzés? Hogy ez sosem volt tényleg szerelem. A másik fél beletőrődik és elengedi. Csak mégsem szomorkodhat egyedül. Van hogy talál magának valakit. Van hogy magányósan próbál más irányokra orientálódni. A lényeg, hogy túllegyen.

 Tavaly nyáron, volt egy nő. Levittem a kutyám és mindig találkoztunk. Nem ismertem, csak látásból onnan. Mint azt a kutyástársadalomban szokás, mindig köszöntem is neki. Ő sosem tette. Egy fiatal bulldogja volt. A nő állandóan napszemüveget viselt. Jól öltözött volt. Látszódott, hogy magabiztos, jól megy neki az élet. Kicsit talán sznobnak is tűnt. Valahol irigyeltem, hiszen volt egy megtámadhatatlan kisugárzása amitől erősnek tűnt. 

Egész télen nem is láttam. Nem is találkoztam vele. El is felejtettem. Mondjuk sosem gondoltam rá különösebben, valójában egyáltalán nem. Mikor kint voltam valahogy zavart, hogy ilyen, mondjuk. Vajon milyen lehet, mért nem köszön, miért jobb neki? - gondoltam magamban.