Tavaly nyáron, volt egy nő. Levittem a kutyám és mindig találkoztunk. Nem ismertem, csak látásból onnan. Mint azt a kutyástársadalomban szokás, mindig köszöntem is neki. Ő sosem tette. Egy fiatal bulldogja volt. A nő állandóan napszemüveget viselt. Jól öltözött volt. Látszódott, hogy magabiztos, jól megy neki az élet. Kicsit talán sznobnak is tűnt. Valahol irigyeltem, hiszen volt egy megtámadhatatlan kisugárzása amitől erősnek tűnt. 

Egész télen nem is láttam. Nem is találkoztam vele. El is felejtettem. Mondjuk sosem gondoltam rá különösebben, valójában egyáltalán nem. Mikor kint voltam valahogy zavart, hogy ilyen, mondjuk. Vajon milyen lehet, mért nem köszön, miért jobb neki? - gondoltam magamban. 

Most hogy visszajött a szép idő, újra láttam. Nem is ismertem meg először. Szabadidő felsőben, mackónadrágban, valami tornacipőben, hanyagul volt felöltözve. A haja hátrafésülve, és amiről felismertem valójában, a hajráfként a fején viselt napszemüveg volt. Most már köszönt. Sőt kicsit a szemét lesütve járt. Már nem volt olyan magabiztos, sőt támadhatónak és gyengének tűnt. Lefelé bólintva sétált, ő aki mindig emelt fővel ment. Láttam rajta, valami történt vele. Tanult valamit, vagy ki tudja, rajta kívül.

Egy ember mennyire meg tud változni. Bármilyen behatás érheti, bármikor. És teljesen más emberré válik. Sokan meg akarunk változni. És sokunknak nem megy. Lehet, hogy rosszul csináljuk. Nem akarni kell megváltozni, hagyni. Hagyni, hogy az élet, a sors, azzá tegyen akik leszünk. Ha rájövünk, hogy valami nem jó. Mi változtathatunk magunkon, de a természetünkön csak az életünk, és annak menete változtathat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.