Most érzem először, hogy olyannal foglalkozom, ami ér valamit. Olyannal amit megbecsülnek, amit bátran mutathatok. Ám mindez csak egy hobbi. Senki nem fizeti meg, nekem mégis annyira fontos. Valahol vágytam valamire, amit nem is értek, hogy működik. Olyan akarok lenni aki tényleg nem foglalkozik semmivel? Szombat este van. Ülök a szobámban és filmeket nézek. Régi, nekem oly kedves filmeket. Ám nem csak elmélyedhetek bennük. Nem csak eszembe juttatják mi az a múlt ami akkor volt, amikor először láttam őket, nem csak elragadnak ebből a világból, amit oly sokan gyűlölünk, mert annyira valódi. De megérteti velem mi az, amit elfelejtettem. Most az hiányzik, ami soha nem volt igazi nekem. Olyan hiányzik aki sosem élt az életemben, akit igazán sosem ismertem. Az kell, aki még nem voltam, és soha nem is akartam lenni. Azt viszont tudom mi akartam és mennyire jó úton haladok e felé. A vége viszont mindig különbözik valamiben...

 Március 15-e. Mind tudjuk, ez milyen érzéseket kell, hogy idézzen a magyar szívben. Vajon tényleg mind így érzünk a hazánk iránt? Az igazság az, hogy a múltat tiszteljük, megbecsüljük a történelmi személyek tetteit. Ezt viszont valahol sokan csak kötelességből tesszük. Ha a hazánk iránti szeretet élne bennünk csak ezen a napon, miért akar mégis egyre több ember külföldön jövőt tervezni? Múltja van, de jövője nem lesz az országnak? Hiába a megbecsülés és a tisztelet, ha nem teszünk semmit, hogy az országunk újra tündökölhessen. Akkoriban volt merszük kiállni, és tenni azért, hogy mind szabadok legyünk, hogy szabadon beszélhessünk, hogy egy jobb országot teremtsünk. Most szabadok vagyunk. Most, ha nem is mindent (hála az új médiatörvénynek), de sok mindent megírhatunk szabadon. Az életünk szabadsága pedig oda vezet, hogy amint lehet, elhagyjuk hőn szeretett hazánk. Íme, mi a nagy magyarok, csak itthon ne kelljen maradnunk. Nem lát a magyar jövőt a hazájában. Hát tegyen is érte.