Mind ismerjük. Tudunk róla. Élünk vele. 
Ez a hadi találmány egy hatalmas áttörés volt kicsiny világunknak. Kiterjed ma már mindenre. Vajon jól használjuk-e? Attól függ. Van, hogy hozzá segít a tudáshoz, ám van hogy éppen ez hülyít el. Szomorú, de az emberek többsége még mindig nem úgy néz a számítógépére, mint tanuló eszközre. Inkább tekinti azt szórakoztatóközpontnak. Játszunk rajta, zenét halgatunk, filmet, képeket nézünk rajta. Ez mind helyes, ám mérjük fel, hogy internetezünk. Hányszor vetett minket a kezünk a wikipédiára akár? Ismerjük-e vajon az összes kihasználhatóságát a világhálónak? Élünk-e vele.

  Szóval. Ez egy tipikusan csajos film. Az volt a sorozat, az volt az első rész is, és most ez is az. Mit várunk a 4 (szingli) főhősnőtől. Én úgy ültem be erre filmre, hogy olvastam, elötte mennyire szanaszédszedték a kritikusok. Nem tetszett nekik. Alig olvastam olyan kritikát, ahol bármi jót is irtak róla. Valóban igaz, van mit kritizálni benne. Bár szerintem ez azoknak szól, akik rajongtak mind a sorozatért, mint az előző részért. Valljuk be belőlük is szépszámmal vannak. Ez a film 16 éven aluliaknak nem ajánlott volt. Nem is értettem miért. Majd mikor elkezdődött a film, megértettem, hogy nem mindent érthet meg egy "kiskorú". Bár így belegondolva, lehet többet értenek mint mi. :) 

Halottam ezt még pár hete. Érdekes egy megjegyzés. Tudni kell, hogy Kőbánya-kispest állomáson hatalmas felújítás, építés folyik éppen. 2010 végére lesz szerkezetkész és 2011 első felében tervezik az átadást. Hatalmas, szinte már feleslegesen nagynak tűnik egy ilyen helyre éptített központ. Mondjuk annyi érthető, hogy ferihegyről érkezők (nem kocsival) legelőször ezt a csomópontot találják meg.

Aktuális téma lenne? Talán. Mind találkozhattunk a megasztár  állandó komikusaival, akik a szöveg, és nyelvtudás hiányában próbáltak előadni egy dalt. Nos ez kedves, és megmosolyogtatja az embert, de mért kell egy olyan dalt amgunkra eröltetni, aminek fogalmunk sincs a szövegéről?! Mindannyian ilyen zenéket halgatunk. A rádióban sem szólhat csak magyarul hangzó szám. Nincs annyi előadó kis hazángban amennyi elég lenne minden stílusnak.

Ma vagyunk abban a korban, mikor nincs kialakult és konkrét stílusirányzat a zenei világban. Csak úgy hívjuk: XXI. századi zene, esetleg modern zenének. Ma is születnek klasszikus komolyzenei művek, ma is vannak műkedvelők, de épp ezért más a mai kor, az ember megválogathatja melyik hangzásvilágot részesíti előnyben. A modern elektronikus hangszerek megjelenésével kitárultak elöttünk, emberek elött , olyan hangok is, amelyeket régen még álmodni sem mertek. Fel sem tudnám sorolni, akár a rock, akár az elektronikus (tuc-tuc) zenének hány és hány alfaja létezik. Nem vagyok képzett a zenében, még hangszeren is túl régen játszottam ahoz, hogy emlékezzek rá. Ma már én is a nagytöbség táborát gyarapítom. Én vagyok a publikum.

Én személy szerint olyan ember vagyok akit minden érdekel. De mint sokan velem együtt én sem szeretem a kötelező tananyagot megtanulni. Ha szüleim kérdeztem, ők sosem tudtak segíteni, legalábbis alig pár dologban ha a tantárgyaim vesszük. Úgy néz ki hogy az alapműveltség amit az általános és a középfokú tanulmányaink során szerzünk, nagyrészt elveszik.

Gyönyörű este volt. Igazán tavaszt éreztem. A hugomat már este, olyan 6 óra felé, elvittem a játszótérre. Sokáig ott voltunk. Szombati nap volt, ámbár a belváros ezen szakasza üres volt. De mégis élt. Persze a hugom nem akart még eljönni a játszótérről. Hisztizett ( de melyik gyerek nem teszi ha elszakítják éppen a mókától). Mikor már közel voltunk az otthonhoz. Az út másikoldaláról egy hang szólalt fel. Eleinte nem foglalkoztam vele, de mikor már közelebb értünk, egyre ismerősebben csengett a dallam. Pezsgő latin ritmus volt. Elmosolyogtam, hiszen akkor és ott furcsa érzés támadt bennem. Mondanám most, hogy honvágyam volt, de megvallom őszintén elgondolkoztam ennek a szó jelentésén mikor elgondoltam, hiszen a hon vágy, valahol inkább hazaszeretetre utal, de itt nem a hazámat szerettem, csupán egy régi emlékett idézett lelkem. Egy szép emléket melyet bárki újra örömmel élne meg, oly vidáman mint azt én tettem régen, mint mikor gyermek élvezi amit csinál és szívből csinálja. Szívből csináltam én is. Táncoltam. Nagyon régen, nagyon sokat. És azon az estén, ott állva a hugom kezét fogva a jobbján. Ez a furcsa érzés küröllengett. Vágytam ott lenni. Ekkor persze már kiderítettük honnan jött a zene. Nem messze tőlem egy tánciskola diákjai gyakoroltak az éjszakában, az iskola pincetermében. Arra gondoltam mi lenne ha én is ott tudnék éppen táncolni. A hugomra néztem. Ő a pincébe nézett, az ablakon be a terembe, ahol lehetett látni a táncoló fiatalokat. Nem amolyan buliszerű volt a hangulat, inkább kellemesen elegáns, de mégis bűnös. Látszott rajtuk, élvezik amit csinálnak. Én is élvezném gondoltam.
A hugom elkezdte hangoztatni gyermeteg szavait:
-tánci, tánci.
-Igen - mondtam neki.
Elmosolyodtam ismét, hiszen láttam, ha jól csinálom rá tudom venni késöbb, hogy ugyan úgy szeresse ezt mint én.

Késöbb visszamentem a kutyával erre a helyre. Nézni a táncosokat, hallani a zenét. Kicsit, ha mást nem fejben, újra átélni az emlékeket. Kicsit nem gondolni a mára, csak érezni mintha én is táncolnék. Teljesen belefeledkeztem magamba. Nem foglalkoztam semmire. Leültem a földre, az ölembe vettem a kutyám és fél vagy akár egy órán át is ott ülhettem. Csak néztem őket és mosolyogtam. Mintha táncoltam volna velük, mosolyogtam én is. Simogattam a kutyám és nem kellett ott akkor semmi. Elmehettek mellettem az emberek, (nem járt arra egy lélek sem) szerintem észre sem vettem volna őket. Elgondolkoztam sokmindenen. Majd hazajöttem és elszenderedtem, fáradtan, mint aki jól végezte dolgát.

Eszembe jutottak azok a napok, mikor egy héten szinte minden nap meglátogattam a táncstudiót, táncolni akartam, mert szerettem. Emléxem még, mikor elkezdtem táncolni egy nagyon kedves tanárom (akkor még néptáncra) tanított. Azt vallotta ami szerintem úgy volt igaz ahogy mondta. Nem az számít, hogy hogyan táncolsz, nem az számít mit rontassz el, sőt még az sem, hogy mit táncolsz és kik elött. A lényeg, hogy élvezd ezt, a lényeg, hogy szeress táncolni. Vele voltunk először rendezvényeken, fellépéseken, versenyeken, és megtanított rá. Hogyan kell MINDIG MOSOLYOGNI. Bármit is táncoltunk, nekünk állandóan mosolyra dermedt a szánk. Megtanította, hogy kell élvezni a táncot. Azóta igaz sok sok tánctanár tanított, sok féle táncra is. Mindet szerettem. Sok partnerem volt, és megtanultam idő közben azt is, nem az számít egy versenyen, hogy a partnerek szeretik vagy gyűlölik egymást, sosem legyenek közömbösek. Vagy szeressék vagy gyűlöljék egymást. Legyen közöttük érzelem. Mert bármely érzelem is van kettőjük közt, feszültséget szít, ami szenvedélyt, a szenvedély pedig kihozza az emberből azt az elemet ami a tánchoz kell, hogy igazán jól tudjunk táncolni. Mindannyian kik vagyunk táncolunk. És megjegyezném tévedés, hogy az alkoholtol jobban táncolunk, akkor csak mi hisszük, a többiek meg jókat mulatnak rajtunk és a hülyeségeinken. Táncolni csak szenvedéllyel lehet, de nem az alkohollal.