A szoba csendes volt, illetve már majdnem. Egyetlen hang szólt éppen a rádióból. Egy énekszó, melyet már ő maga sem tudott ki énekelt. A háttérben szépen lassan megszólalt egy zongora és egy szaxofon. A zongora kemény leütéseit a rézfúvós lágy harsonája simította el, így alkottak egy egészet a csodálatos hangú énekesnő mögött. A férfi csak állt a sötét szobában. A fény csupán a városból érkezett az ablakon át. Az ablakon, ahol most éppen kinézett. A város minden este ilyen gyönyörű volt, megannyi sárga pontjával az elterülő rónában és a hegyekben egyaránt. A hangok nem szűrődtek be, csupán a fény, félhomályba borítva be a szobát és a férfit. A zene és a látvány összképe megmelengette szívét. Töltött hát még egy pohárral. A szoba felé fordult, s közben sóhaja fejezte ki gyönyörét és fájdalmát egyszerre. Nem tudhatjuk melyik is volt igazán, talán maga sem tudta. Tett pár lépést a szoba közepe felé, majd nagyon lassan megállt a még mindig szóló ütemre. Újra csak az énekesnőt hallani. Az érzés, amikor állunk, kezünkben az italunkkal, behunyjuk szemünket és egyszerre hal és éled a világ szemünk héja mögött. Amit csak mi látunk, amikor igazán érzünk. Most ezt látta. Egy világot, ahol nagyon jól érezte magát egyedül. Egyedül, hiszen ide még senkit nem engedhetett be. Behunyt szemmel csak felszállt a magasba, a felhők fölé, hogy azok között elrepülve megpillantsa az ó szimbolikusan vett nyugalom szigetét. Tudta, ide csak ő mehet el, és azt is, hogy soha nem fog ténylegesen eljutni oda. Megnyugtatta a gondolat, hogy ez a hely örök és megronthatatlan. Jó érzés volt itt lenni, bár ezt mindenki így gondolta volna, ha egyszer is látják. Most azonban kinyílik a szeme, hiszen újra zongora szól. Erős de mégis ringató, mindenképpen jó érzés. Fordul kettőt, mintha táncolna, majd kortyol egyet. Szeretett a poharából lassan és keveset inni, mert így tovább tartott és még hosszabban érezhette annak valódi zamatát. Az ital volt az egyik, amire különösen odafigyelt. Otthonában nem volt belőle sok, de azok mind a legjobbak voltak. Szemével körbetekintett a szobában, ahol alig látott valamit. Aki nem ismerte ezt a helyet, majdhogynem meg is ilyedt volna. Ő azonban pontosan ismerte. Minden tárgyát maga élte meg és helyezte el ott, ahol éppen van. Körbenézve már nem mosolygott oly nyugtatóan. Látta maga körül az összes emlékének tárgyi megnyilvánulását. Néha úgy érezte ez a szoba, hiába is ilyen nyugtató ebben a pillanatban, mintha amolyan szentély lenne. Egy oltár a saját életének, korának és minden megélt pillanatának. A sötét szoba nem volt igazán zsúfolt. Egy asztal, kanapé és két fotel tartozott hozzá a körülöttük lévő mindenhol derékmagasságig érő szekrényekkel. Ami zsúfolttá tette az a szekrényeken lévő tárgyak sokasága. Amikor az ember gyűjt valamit sok lesz neki belőle. Ha az életét gyűjti, megtölthet vele minden helységet. A minden helység esetünkben csak ez az egy volt. Telis tele olyan dolgokkal, amik különböző méretükkel, színükkel, formájukkal, részévé váltak az itt álló személyiségnek. Újabbat kortyolt az italába és érezte annak teljét, amint megcsapja az enyhe bódultság érzése. Tudta, hogy még szüksége lesz a fejére, ígyhát letette a poharát, és komótosan helyet foglalt az egyik foteljába, ahonnan még mindig a várost látta az ablakon át. A zene egyre halkult és érezte fáradtsága és mámora felülbírják a gondolatait. Álomba merült ültében, mély pihentető álomba. Felhangzott egy tompa hang. Egy hang háromszor, majd újra háromszor. Az ajtó felől jött, de úgy tűnt nem hatotta meg az alvó férfit a fotelban. Hát megismételte magát a hang, éppúgy mint álmában teszik az ember emlékei.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.