Az emberek akikre nézhetünk fel, és le is. Sok szemszögből tekinthetünk rájuk. Kettőből biztosan.

Lehetnek azok akik semmihez sem értenek igazán, de mégis megélnek. Ebből a rálátásból gondolva rájuk, le nézzük őket. Pedig nem szabadna. Megélnek, lehetne nekik több is. De ők így élnek kényelmesen. Nekik ez a világ. Annyit keresnek, és úgy, amennyiből meg tudnak élni. Annyit élnek amennyi számukra kell. Amennyit elégnek éreznek. Amerikában létezik ilyen foglalkozás is. Itthon őket nevezhetjük napszámosnak, segédmunkásnak, de akár művésznek, humoristának is. (Meg ne sértsek ezzel senkit csak irigykedem.)

Hiszen a másik nézetből. Ők kicsit mindenhez értenek. Kicsit szabadabbak, függetlenek, és élnek. Persze nem ideális mindig, és mindenkinek. Ez amolyan, inkább állapot, mint életstílus (itthon). Egyszer véget ér, és beletörődünk, nekünk több kell és máshogy. Ekkor már valószínűleg, felnőttünk.

"Egy sms érkezett. Ismerem a számot, emlékszem rá. Nem akarok tudni róla, de mégis. Mi lehet az? Mit akarhat? Még meg sem nyitottam, de már tudom miről szólhat, ki írhatta. Átfutott a fejemen, annyi hülyeség, következtettem valami. Szívdobbanás. A betűk egyre összefolynak. Majd kitisztul, a betűk is, a gondolataim is. Vettem egy nagy levegőt, és felkészültem rá. Mostmár elolvashatom. Köszön, és bemutatkozik, mint azt tette mindig sms-ben. Mintha nem tudná, hogy tudom. Ő az. Végigolvasom, majd még egyszer kell. Ezt meg kellett értenem. Nem azért mert nehezen fogalmazott, csak nem hiszem el újra. Nem tudom, lehet, hogy nem akarom, lehet, hogy csak próbálok nem gondolkozni.
Fáj, és bűntudatot ébresztett bennem.