Imádok fényképezni. Aki ismer tudhatja. Aki ismer azt is tudja, hogy nincs már jó gépem (régi ismerőseim látták a jót is). Próbálgattam e kompakt kisgéppel (kodak c813) jó képeket csinálni. Nem nagyon sikerült. A képek még számomra is élettelenek, unalmasak, olyanok amiket bárki bárhol, akár telefonnal is csinál. Nem vagyok megelégedve magammal. Ezt nagyon utálom. Bár elméletben annyi modellem lenne (akár ismerősök akár futókalandokból), hogy meg tudnám teriteni vele a hősök terét a modelleim lefektetve. Valójában amúgy egy sincs. Mindenki imádja ha magáról jó képeket láthat. Mindenki önbizalmának segít ha jó színben tűntetik fel. De senkinek sincs ideje ilyenekre. Régebben még igen, ma már kevésbé vesznek komolyan ezzel a fényképezőgéppel. Meg is értem. Ha valaki egy ilyen készülékkel áll elém, hogy jó képeket akarna csinálni érzésből rólam. Én is kienevtném. Akkor hát nevessünk magamon. Ám aki ismer azt is tudja, hogy akármilyen eszközzel, de ha én meg akarok, valahogy örökíteni valamit, akkor megpróbálom a legjobbat elérni. Amit valójában el akarok érni? Azt még nem sikerült. Egyetlen lány jelentkezett valójában a képek erejéig. Nem lettek jók. A margitszigeten szemérmeskedve egy olyan ruhában ami nem volt ínyemre. Gondoltam, majd legközelebb. Mert mért ne. Most találtam egy hölgyet aki a művésztársam lehet. Meglátjuk. Egyenlőre a projektem a pincémben kialakitható stúdió elérése. Nem is inkább stúdió, amolyan művésztábor, rejtekhely. De egy olyan hely ami megichlethet minket. 

Az emberek valójában félnek magukat megmutatni. Ott a helyzet, hogy lefényképezzék. És megannyi képet tudnék mutatni ahol minél több ember próbálja takarni magát a fényképezőgép elől. Mert ehez vannak hozzászokva? A fene tudja. De ez így nem van jól. Kérem azokat az embereket akik megigérték, keressenek meg a nyár folyamán, had éljem ki a vágyaim. ...

 "Tudom, hogy közhely, de..." hányszor hallottuk már ezt a mondtatot, bárkitől is. A napokban mikor valami okos tanácsot akartam adni, közbevágtak. A mondatomra egyszerűen annyit kérdeztek "Ez is valami közhely, mi?". Akkor persze ellenkeztem és megmagyaráztam. A szavaim tényleg nem voltak közhelyesek, de ahogy később elgondolkoztam, a mondanivalóm tartalma, lassan de tényleg leesett, közhelyes volt. Szomorú bevallani, hogy közhelyeket mondunk, mindig amikor csak tanácsot adunk. Miért lehet, hogy nem így érezzük? Hiszen tapasztalatainkat osszuk meg "okoskodásnak" tűnően. A másik csak legyint, majd késöbb ugyan úgy, lehet, hogy ugyan arról mesél majd másoknak.

 Mennyiszer szerethet egy ember? Milliószor. És igazán? Párjától függ. Sok ember sokféleképpen. Van aki csak egyszer életében és örökké, van aki minden éjszaka másba. Különbözőek vagyunk, különbözően szeretünk. Egy távkapcsolat nem működhetne mert nem látjátok minden nap egymást? Heh. Ha együtt laktok az a baj, hogy túl sokat vagytok együtt? Egyszerűen túl bonyolult itt minden. Miből tudhatjuk akkor, hogy tényleg szeretünk? Senki sem tudja. Se előre, se utólag, mitől vagyunk szerelmesek, hol az a pont amikor kimondja a szívünk, szeretlek. Sajnos sokszor eljárhat a szánk eme áhított szó iránt. Ám van aki soha nem akarja kimondani. Egyik sem valami hasznos dolog, ha belegondolunk. A legjobb ha tudjuk már mikor kell mondani. Egyszerűen megérezzük. És mi van akkor, ha valamelyik fél rádöbben, hogy elmúlik az érzés? Hogy ez sosem volt tényleg szerelem. A másik fél beletőrődik és elengedi. Csak mégsem szomorkodhat egyedül. Van hogy talál magának valakit. Van hogy magányósan próbál más irányokra orientálódni. A lényeg, hogy túllegyen.