Mennyiszer szerethet egy ember? Milliószor. És igazán? Párjától függ. Sok ember sokféleképpen. Van aki csak egyszer életében és örökké, van aki minden éjszaka másba. Különbözőek vagyunk, különbözően szeretünk. Egy távkapcsolat nem működhetne mert nem látjátok minden nap egymást? Heh. Ha együtt laktok az a baj, hogy túl sokat vagytok együtt? Egyszerűen túl bonyolult itt minden. Miből tudhatjuk akkor, hogy tényleg szeretünk? Senki sem tudja. Se előre, se utólag, mitől vagyunk szerelmesek, hol az a pont amikor kimondja a szívünk, szeretlek. Sajnos sokszor eljárhat a szánk eme áhított szó iránt. Ám van aki soha nem akarja kimondani. Egyik sem valami hasznos dolog, ha belegondolunk. A legjobb ha tudjuk már mikor kell mondani. Egyszerűen megérezzük. És mi van akkor, ha valamelyik fél rádöbben, hogy elmúlik az érzés? Hogy ez sosem volt tényleg szerelem. A másik fél beletőrődik és elengedi. Csak mégsem szomorkodhat egyedül. Van hogy talál magának valakit. Van hogy magányósan próbál más irányokra orientálódni. A lényeg, hogy túllegyen.

"Egy sms érkezett. Ismerem a számot, emlékszem rá. Nem akarok tudni róla, de mégis. Mi lehet az? Mit akarhat? Még meg sem nyitottam, de már tudom miről szólhat, ki írhatta. Átfutott a fejemen, annyi hülyeség, következtettem valami. Szívdobbanás. A betűk egyre összefolynak. Majd kitisztul, a betűk is, a gondolataim is. Vettem egy nagy levegőt, és felkészültem rá. Mostmár elolvashatom. Köszön, és bemutatkozik, mint azt tette mindig sms-ben. Mintha nem tudná, hogy tudom. Ő az. Végigolvasom, majd még egyszer kell. Ezt meg kellett értenem. Nem azért mert nehezen fogalmazott, csak nem hiszem el újra. Nem tudom, lehet, hogy nem akarom, lehet, hogy csak próbálok nem gondolkozni.
Fáj, és bűntudatot ébresztett bennem.

Egy kis alkotói válság mindenki életében bekövetkezhet. De van olykor, hogy ez nem a válság okozza, sőt nagyon is termékenyek vagyunk (lennénk). Csakhogy hiányzik valami. Nem is kis dolog. Ez a valami olykor befolyásolja az életünk. Az önbizalmunk.

A monotonitás autonomitás is? Ami már a megszokott hétköznap az tulajdonképpen már belénkrögződött. Mivel az átlag embernek a hétköznapok unalamasan, monotóman telnek, ígyhát minden amit megszoktunk fárasztó. Ez valahol akkor jutott eszembe mikor a héten mentem le a lépcsőn és - Nos én egy belvárosi bérház, 3. emeletén lakom. A házban nincs lift, úgyhogy hozzá kellett szoknunk a néha lihegtető lépcsőfokokhoz. - és egy fényképalbumot elmeztem, nézegettem. Majd ebbe annyira belefeletkeztem, hogy nem is figyeltem az utam. De egyszerre kint találtam magam a házban, pedig egyszer sem néztem fel az albumból. Gondolom veletek is előfordult már hasonló meglepődés.

Nah de ennek így semmi értelme. Inkább elmagyarázom mire is gondolok.

... mikor már a napnak vége, s te nem vágysz csupán békére. Kikészültél mára, csak a magány segíthet. Mindenki máshogy vezeti le a feszültséget, de van egy pont mikor nem tudod mit érezhetsz. Furcsa érzés. Már nem vagy ideges, már nem haragszol senkire. Ugyanakkor nyugodt sem vagy. Fogalmad sincs most éppen mit érzel. Azt tudod kell egy érzelem. Vagy kitöltenéd dühödet mentem. Vagy megnyugodnál és hajtanád késöbb fejed békére. Mikor már fogalmad sincs mi ez az érzelem csak annyit tudsz mit nem akarsz. Megszólalni. Egyszerűen nem tudsz. Mikor beszélnek hozzád és nem válaszolsz. De te mégis válaszoltál, csak magadban. Egyszerűen nem méltatsz senkit rá, hogy hallja válaszod. Gondoltad mit feleltél volna. De azt ki már nem akartad mondani. Úgy hitted így van ez jól, a többi majd alakul. Most már nem gondolkozol. Az is elmúlt. Vágyom. Majd elindul bennem valami. Még nem sejtem milyen lesz, jó vagy rossz nekem. Ha jól csinálom. Nyugalom lesz. Ekkor elkezdek gondolkozni. Az önbizalmam, a lelkesedésem egészen mélyen a nulla alatt. Nem is tudom már mit és minek teszek. Eszembe jut a tény, hogy én csak úgy vagyok. Semmi értelmem. Majd itt megrémülök. Próbálom a gondolataim elterelni. Másra, másokra, de ez sem jó, hiszen a körülöttem lévő emberekről is azjut ekkor eszembe, hogy biztosan csalódnak bennem. Már teljesen elkeseredem. De még mindig nem osztanám meg senkivel. De most azért, mert félek. Sebezhető vagyok. Egy rossz szó felém, és magam sem tudom mit tennék. Kiszámithatatlannak érzem minden mozdulatom. Minden érzelmem, mely már pillanatok alatt változik. Mely éppen nyugodt volt, most forr és hajszálon táncol, majd újra mosolygom, és hirtelen megijedem. Nem tudom követni saját magam. De mégis nyugodt vagyok. És elmúlik mindez. Ma már tudom. Kerülnöm kell mindenkit ezen a napon. Haza kell mennem. Belemélyedni az ágyamba. Aludnom kell, sokat kell aludnom és sokat kell felejtenem is. Mindent újra el kell felejtenem.

A poszt egy egyszerű könnyed papírra írt pár szó végett jött ötlet, Egy papírra melynek hátoldala üzenet. S a szöveg. " Van, hogy hiányzik az ember mikor nem lehet veled, de mikor újra veled lehet mért érzed azt, nem ez kellett. Mért érzed azt nem ő az ki régen hiányzott neked?" Ennyi volt az a kis költői kérdés mely egy papírra írtam régen. S mikor megfordítottam.

Megosztok veletek egy el nem küldött levelem, melyben most a személyek védelmében érdekében csak inkább mindenkihez szólok. Vannak üzenetek, melyet soha nem küdhetsz el. Azért mert nem kaphatja meg a másik fél, azért mert nem merted elküldeni neki, pedig lehet sokat változtatott volna. Talán az is olvassa akinek ment volna az üzenet.

Tudod, mikor valaki nagyon hiányzik, mikor ki nem tudod törölni a fejedből. Nincs veled, nem lehet melletted. Már nem is beszéltek. De úgy érzed tudnod kell felőle. Mert ha nem, egyszerűen belebolondulsz. Vannak pillanatok mikor annyire mellette lennél, van mikor csak azt kívánod, bár meg se ismerted volna.
De megtörtént. Megismerkedtetek, megszeretted. Nincs mit tenned el kell engedned. Majd mikor már eldöntötted elengeded ő valahogy újra visszatalál. És már hirtelen nem tudsz mit csinálni. Jó újra hallani a hangját, jó tudni mi van vele. De benned van a kétely, már elhagyott. Inkább nem foglalkozol a gondolattal, hogy egyszer már vége volt és képes volt elfelejteni. Mindent megteszel, hogy újra el ne veszítsd. Kiderül, hogy te is hiányoztál neki, hogy ő is éppúgy érzett mint te. Ekkor te boldog vagy, hiszen nem csak, hogy megkeresett, nem csak hogy nem felejtett el, de neki is hiányoztál. Nem tudod mit tehetnél hirtelen támadt örömödben. Majd jönnek az újra átbeszélt éjszakák. Érzed, hogy ez hiányzott.
Egyszer felhozod a témát. " Mi lenne ha... ?". Mikor megfeletkezel teljesen a múltról. Mikor már nem érdekel mi, vagy ki volt elöttetek. Miket meg nem éltetek, jót s rosszakat. A lényeg, hogy most ott van és neki te kellessz. De a kétely még benned van, kellek-e neki, igazat mond-e, esetleg, hogy mikor lesz újra vége. Ebben a pillanatban viszont összegyűjtöd minden bátorságod, és kockáztatsz. Megkérdezed tőle, hogy miért tűnt újra fel, mégha oly egyértelmű is a válasz minthogy pillanatról pillanatra levegőt veszel. Te mégis megteszel egy kockázatos döntést, és megosztod vele, hogy jó lenne újra együtt. Ekkor gondolkozik, majd elmosolyog rajtad. Nem tudod mire is véld. De mégis. Hiszen a válasz már megint igen lesz. Lehet, hogy hibát követsz el, de ennyi biztosan belefér, reméled. Hát persze, hogy igen. Hát persze, hogy szeret, és ezért sem felejtett, mert neki TE kellessz. Milyen boldog is vagy éppen, majd ki csattansz az örömödtől annyira jól esik neked.

Tudod. Mikor már régóta minden jól megy jönnek a gondok. Az első, hogy ez egy távkapcsolat. Te erős vagy és szereted. Ő is szeret, de gyenge és ha nem láthat a szíve is meghasad. Pontosan tudod mit érezhet, hiszen a tied is fáj utána. Mindent megtennél érte, hogy láthasd. De nem lehet. Mindig vannak okok, ez persze mindig így szokott lenni. Majd szépen lassan odáig jutsz, hogy veszekedtek akár ez miatt is. Sok sok megannyi kis apró probléma. Fiatal korod óta ismered, de ha nem hívod még mindig megsértődik, joggal, hiszen "bunkó" voltál. Nem kerested, jelét sem mutattad, hogy ő kell neked, hogy hiányozhat. De mindezalatt el nem felejtetted és szereted. Megkapod azt a bizonyos lecseszést. Igéred neki a csillagokat is csak bocsásson meg. Most tudod te hibáztál. Majd jönnek a barátok, akik mindig jó tanáccsal tudnak szolgálni, akár abból is amit elmeséltél nekik, már tudják ki és milyen a partnered, már véleményt mondanak. Már tudják neked mit kell tenned. Már tudnak a másikról oly véleményt mondani, akár olyat is ami még neked is fájhat. És mindezalatt úgy hiányzik. Mikor látod a párokat az utcán elmosolyodsz az elején még. Hiszen tudod te is fogsz még így sétálni. Hiszen tudod van ki szeret téged is. Ámbár messze van. Ez a kis mosolygás szép lassan sírássá lessz. Minden szerelmes pár akiket az utcán látsz már majdnemhogy idegesítenek. Kikészülsz. Már a nagy szerelmeddel is csak veszekszel, aki után egykoron úgy vágytál, akire állandóan gondoltál. Már csak bosszúságot okoz? Már nem érzed tőle megkapod azt amire szükséged lehet. Nem is gondolkozol el rajta, mit tettél egykoron vele? Eszedbe sem jut mikor nem voltatok együtt és, hogy miért nem. De ezt nem hántorgathatod fel folyton, Mint mondottam ez már múlt, és nem erről szól a jelen. Aztán már sosem beszéltek át éjszakákat. Már el sem köszön a telefonban, csupán vitatkozik és kinyomja. És ezzel a lelkedbe tipor és nem érdekli. De valószínűnek érzed, hogy megbántottad, és sajnálod. Ám ekkor már tudod jól a kapcsolatotok hajszálon járkál oly magasságban melyből hatalmasat zuhanhat. Hisz milyen jó is volt mikor újra azt mondta neki te kellessz és mikor annyit mondott szeretlek. Ez már nincs régen. Eggyetlen dolog kell ahoz, hogy menekülni akarj. És akkor megtörténik. Megtörténik a rádöbbenés. Ez már nem az az ember kinek vártad a szavát hallani, kit annyira szerettél, kire állandóan gondoltál. Sajnálod egyszerűen. És tesz egy dolgot ami már kimutatja mennyire más. Akármilyen kis dolgot tesz is. Akár egy buli, ami neki kikapcsolódás és a szomorúságból kibúvásra való hivatkozás gyanánt jut eszébe. Meghívták és el akart menni, gondolta vár ettől valamit, ami talán megkönnyíti a kis életének pár pillanatát. Te nem tehetsz mást elengeded. Akarod, hogy boldog legyen, ám szólsz előre és óvainted. De már semmit nem tehetsz. Eltelik az a nap, majd egy másik is mikor megkeres. Most éppen beteg. Másnapos de nagyon. Nem is tudja mit csinált aznap este. Sokat ivott, pedig óvaintetted. Most jönnek a magyarázatok tudod. De felesleges, ekkor már érzed nem ő az akit megszeretett szíved. Ő az, hiszen még szereted. De az aki ilyet tesz, mikor tudja mit nem szeretsz. Megteszi. Feltennéd neki a kérdést. "Hogy bízzak meg benned, mikor te magad sem tudod mi történhetett?" Haragszol rá. De tudod, hogy fáradt. Hagyod pihenni. Másnap úgy keres meg téged, hogy mért nem kerested, mérges. Te megmondod neki, hogy volt oka, azt gondolja a bulija. Joggal de az már csak a ráadás volt. A cseresznye annak a tortának a tetején melyet már rég telenyomott sajnos habbal. Ez nem egy jó dolog. Hát itt az idő beszélnél vele. Mentegetőzik és téged okol. Nem tehetsz semmit. Mennie kell és leteszi. Majd ezekután elgondolkozol. Minden este felhív utána. De te nem mered felvenni. Nem tudod most kiosztás vár vagy boldogság a telefon végén. Mikor eltelik egy idő tudod már. Boldogság ott nem vár. És szívfájdalommal, de félre kell tenned a telefont mikor tudod, ő hív. Hiányzik de nem veheted fel. Félsz.

Végszónak azzal zárnám nem mindig tudod mit hozhat ki valami a másikból, egy kis apróság sem. Mindenki változik, lehet egy gyerekkori szerelemből is elmúlás, hiszen a környezet is változtatja az embert. De sose mond, hogy rossz irányba változott a másik. Mindig adj neki egy következő esélyt. Lehet, már belátja. Lehet már nem tudtok vele mit kezdeni. De akkorhát itt az idő, hogy mint az elején egyszer valaki újra bátor legyen.