Sajnos romantikus ember vagyok. Ki múltba vágyódik, s jövőről álmodik. Ám az érzés mindig a legrosszabbkor tör rám. Most amikor szükségem lenne egy kis energiára, feltöltődésre. Most előtörnek az emlékek, a régi vágyak, a régi szerelmek, majd eszembe jutnak a szebb napok és közben jól érzem magam... Az igazság az, hogy ettől én mindig elkeseredem. Az utóbbi időben örökösen taszítom a szerelmet. Hát, hogy én vagyok olyan fene válogatós már, hogy nem engedem be az intim körömbe csak azt, aki tényleg megfelelne. Voltak nők, akik nagyon átvágtak és úgy voltam szerelmes, hogy mindent elhittem. Voltak nők akik mindent megtettek értem, csak én annyira szerelmes voltam, hogy ezt észre sem vettem. Voltak vitáim az életben, voltam boldog és voltam rettentően bánatos. Rengeteg mindent megbántam és másképpen csinálnék - De így lettem olyan, amilyen.

Amikor egyedül vagyok és a múltra gondolok, sajnos ez sovány vigasz nekem. Hiszen a kedvem letörik hamar és depresszióban süllyed alább lelkem. Az érzés áthat és új élményeket keresek, amik feledtetik a régieket. Ám mindig valami olyanba botlok, ami ha nincs velem megbánom. Hiszen feledteti az érzést, a hiányt, az elmúlás minden megélt pillanat. Ám senki nem említi, hogy ez sokszor csak magában a pillanatban él. Se nem tovább, se nem utána. Mint a fényképek, amik arra jók, hogy felidézzük ami volt. Ám ha éppen ez szomorít el. Van viszont, ami elszomorít erősít bennünk valamit. Nekem van egy fotósorozatom, amit ha megnézek ambiciózus leszek és a szemem előtt csak az lebeg amit még el kell érnem. Van ami csak emlékeztet és magamba zuhanok tőle. A gond az, hogy nem lesz jobb egyiktől sem. Mert mind pillanat. Még most is, mikor már emlékek. A hangulatom romlik a kedélyemmel együtt. Magamnak való leszek és visszahúzódó olyankor. És túl sok már az emlék a túl kevés jelenhez képest. Szükségét érzem annak, amire már nincs szükségem. Újra megélni régi szerelmeket. Csalódni újra amiben már megtettük. Csak hogy érezzük, mennyire is élünk még igazán. 

Vannak azonban emlékek amikre csak mosolygom és egyáltalán nem vágyom vissza. 

Csak arra következtettem, hogy ami erős érzelmet szült bennem, újra felébresztheti az érzelmeim erős kicsapódását bennem. Ami viszont egy emlék a pillanatnyi állapotról, ugyan úgy elszáll, mint régen a pillanat maga tette. A fájdalomra is szükségünk van. Tanuljunk belőle és értsük meg, miért is volt nekünk fontos. De az értelmezést ne vigyük túlzásba. Mert mennyit ér egy pillanat, melyben újra a régről szánakozunk. Nem többet, mint bármilyen pillanat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.