Gyönyörű este volt. Igazán tavaszt éreztem. A hugomat már este, olyan 6 óra felé, elvittem a játszótérre. Sokáig ott voltunk. Szombati nap volt, ámbár a belváros ezen szakasza üres volt. De mégis élt. Persze a hugom nem akart még eljönni a játszótérről. Hisztizett ( de melyik gyerek nem teszi ha elszakítják éppen a mókától). Mikor már közel voltunk az otthonhoz. Az út másikoldaláról egy hang szólalt fel. Eleinte nem foglalkoztam vele, de mikor már közelebb értünk, egyre ismerősebben csengett a dallam. Pezsgő latin ritmus volt. Elmosolyogtam, hiszen akkor és ott furcsa érzés támadt bennem. Mondanám most, hogy honvágyam volt, de megvallom őszintén elgondolkoztam ennek a szó jelentésén mikor elgondoltam, hiszen a hon vágy, valahol inkább hazaszeretetre utal, de itt nem a hazámat szerettem, csupán egy régi emlékett idézett lelkem. Egy szép emléket melyet bárki újra örömmel élne meg, oly vidáman mint azt én tettem régen, mint mikor gyermek élvezi amit csinál és szívből csinálja. Szívből csináltam én is. Táncoltam. Nagyon régen, nagyon sokat. És azon az estén, ott állva a hugom kezét fogva a jobbján. Ez a furcsa érzés küröllengett. Vágytam ott lenni. Ekkor persze már kiderítettük honnan jött a zene. Nem messze tőlem egy tánciskola diákjai gyakoroltak az éjszakában, az iskola pincetermében. Arra gondoltam mi lenne ha én is ott tudnék éppen táncolni. A hugomra néztem. Ő a pincébe nézett, az ablakon be a terembe, ahol lehetett látni a táncoló fiatalokat. Nem amolyan buliszerű volt a hangulat, inkább kellemesen elegáns, de mégis bűnös. Látszott rajtuk, élvezik amit csinálnak. Én is élvezném gondoltam.
A hugom elkezdte hangoztatni gyermeteg szavait:
-tánci, tánci.
-Igen - mondtam neki.
Elmosolyodtam ismét, hiszen láttam, ha jól csinálom rá tudom venni késöbb, hogy ugyan úgy szeresse ezt mint én.

Késöbb visszamentem a kutyával erre a helyre. Nézni a táncosokat, hallani a zenét. Kicsit, ha mást nem fejben, újra átélni az emlékeket. Kicsit nem gondolni a mára, csak érezni mintha én is táncolnék. Teljesen belefeledkeztem magamba. Nem foglalkoztam semmire. Leültem a földre, az ölembe vettem a kutyám és fél vagy akár egy órán át is ott ülhettem. Csak néztem őket és mosolyogtam. Mintha táncoltam volna velük, mosolyogtam én is. Simogattam a kutyám és nem kellett ott akkor semmi. Elmehettek mellettem az emberek, (nem járt arra egy lélek sem) szerintem észre sem vettem volna őket. Elgondolkoztam sokmindenen. Majd hazajöttem és elszenderedtem, fáradtan, mint aki jól végezte dolgát.

Eszembe jutottak azok a napok, mikor egy héten szinte minden nap meglátogattam a táncstudiót, táncolni akartam, mert szerettem. Emléxem még, mikor elkezdtem táncolni egy nagyon kedves tanárom (akkor még néptáncra) tanított. Azt vallotta ami szerintem úgy volt igaz ahogy mondta. Nem az számít, hogy hogyan táncolsz, nem az számít mit rontassz el, sőt még az sem, hogy mit táncolsz és kik elött. A lényeg, hogy élvezd ezt, a lényeg, hogy szeress táncolni. Vele voltunk először rendezvényeken, fellépéseken, versenyeken, és megtanított rá. Hogyan kell MINDIG MOSOLYOGNI. Bármit is táncoltunk, nekünk állandóan mosolyra dermedt a szánk. Megtanította, hogy kell élvezni a táncot. Azóta igaz sok sok tánctanár tanított, sok féle táncra is. Mindet szerettem. Sok partnerem volt, és megtanultam idő közben azt is, nem az számít egy versenyen, hogy a partnerek szeretik vagy gyűlölik egymást, sosem legyenek közömbösek. Vagy szeressék vagy gyűlöljék egymást. Legyen közöttük érzelem. Mert bármely érzelem is van kettőjük közt, feszültséget szít, ami szenvedélyt, a szenvedély pedig kihozza az emberből azt az elemet ami a tánchoz kell, hogy igazán jól tudjunk táncolni. Mindannyian kik vagyunk táncolunk. És megjegyezném tévedés, hogy az alkoholtol jobban táncolunk, akkor csak mi hisszük, a többiek meg jókat mulatnak rajtunk és a hülyeségeinken. Táncolni csak szenvedéllyel lehet, de nem az alkohollal.

A döntés nehézsége az élet minden szakaszában jelentős és nagy. A döntés egy falat emel amit meg kell mászni. Muszály. Nem szabad belemerülni az örök kételybe: Mi lenne ha? ... Egyszerűen meg kell mászni a falat.  

Nah igen Most csak ennyiről kellene írnom. Erről a kérdésről. Ám ez egy ajánlás valakinek. Van úgy, hogy nem tudjuk eldönteni az amit teszünk jó-e. Olykor falaknak ütközhetünk, és rengeteg mód van ahogy átmehetünk rajta. Mindenképpen döntéseket kell hoznunk. Mindenképpen kompromisszumokat kell kötnünk. Sosem lehet mindig mindenkinek jó a döntésünk. Ilyenkor el kell döntenünk, hogy merre megyünk, a válaszutak mindig hosszú útra néznek rá. Mert ha le is küzdöttük azt a falat, sosem tudhatjuk merre vezet tovább az út, sosem tudhatjuk nincs-e mégegy fal elöttünk. Megemlitettem már, hogy sokan megyünk a saját gondolataink a saját jövőnk után. Ez természetes dolog. Mindenki először magának akar jót. Mégha ez nem is mindig a legkedvezőbb döntés. Nem feltétlenül biztos, hogy ahogy döntöttünk az rossz. De ami biztos, hogy vezet valahová. Próbálj meg úgy gondolkozni, hogy a jövődet lásd. Lásd azt magad elött aki szeretnél lenni. Lásd azt aki szerettél volna lenni. Lásd azt magad elött aki lehetsz. Ha el tudod képzelni magad a jövőben, már van egy célod, ami alapján a döntéseket hozhatod. Olyankor már megprobálhatod a jövődet egyengetni, és határozottabb döntéseket hozni.

Lényegében, lásd meg mit akartál régen. Lásd meg mit akarsz most (ha még nem tudod ülj le egyedül és gondolkozz el, ha az segít írd is le mi a szembenlévő probléma). Úgy lehet legkönnyebben megoldani egy gondot, ha tisztában vagy vele. Ha ismered a gondod, az eredetét, a kivitelét, a lehetséges következményeit, és ekkor már látni fogod a megoldást is. Lehet Hogy nehezebb egy döntést jól meghozni, de muszály.

Ismerd magad, a hibáidat, a jövődet. Legyen egy célod. Tegyél érte!

Ez a mai nap, legyen minden magyar ember életében fontos. Most ez amolyan kötelező téma a blogban. Én is mint sokan mások hazaszerető ember vagyok. Persze vannak "ellendrukkerek" is akik minél elöbb menekülnének ebből az országból. Ám mit is ünneplünk ezen a napon. Azt a szabadságharcot amely sikeres volt, amely felemelte az országot, ami elindította a fejlődést, ami megmutatta, hogy mi magyarok, mások nélkül milyen fejlődésre vagyunk képesek. Megemlékezünk az elesettekre, a reformálásra, a nagy költőink hazaszerető verseire, melyek buzditanak minket, melyek arra adnak okot, hogy szeressük hazánkat és hogy kiálljunk érte bármely körülmények közt is. Ezt tanuljuk az iskolákban, ezt tudnunk kell mindahányan vagyunk mi magyarok vagyunk az országban. Korkárdánk jelképezi az emlékezésünket, hogy a szívünkben emléket őrzünk mélyen. A hazaszeretetünket jelépezi. Hogy az ország zászlaját a szívünk felett hordjuk. Ezt a kokárdát akár egész évben is hordhatná a magyar. De akkor nem lenne egy ilyen ünnep mint emlék kiemelve a népnek. Nem lenne különlegesebb mint a többi. Remélem nem veszti el az értékét és az értelmét az emberek ennek az ünnepnek, olykor jó egy iskola ünnepségét végighalgatni, és látni, hogy tanulják, hogy élhetik meg ezt az emléket.

Sajnos manapság már ez az ünnep sem biztonságos senkinek, hiszen erre a napra teszik a pártok a beszédeiket is. És nem mindig feltétlen a hazához, a hazáról szólnak ezek. Gyakran kitérnek az ünnep lényegéről, azért, hogy a saját "reklámjaikat" is megemlithetsék. Az ország irányítása jelenleg hanyatlásban van. Régen voltunk már szabadok, és régen fejlődhettünk már saját erőből. Mikor megtehettük, jól tettük. Sokminden ami ma is körülvesz, még száz éve született, a reformáció idejében. Gondoljunk csak a belváros udvaros bérházaira, melyek több mint 100 éve állnak és ékesítik fővárosunk látképét. Mennyi emléket őriznek a megélt évszázadjukkal. Példaképpen venném: én is a belváros szívében lakom, egy hasonló bérházban. Ez a ház szintúgy sok időt megélt már, látszik ez a stílusából, a nagyságából. Ámde a homlokzaton szemből nézve egy vonal halad végig mely pontokból született, ezek a pontok golyó ütötte sebek. A falból még ma is ki tudnék szedni egy (talán) 56-os golyót. Mert 100 év sok emléket őrizhet. Akkoriban még megreformálták az országot és fontos volt "A HAZA MINDENEKELÖTT" felszólítás. Ezzel szemben ma már minden ember inkább a saját jólétét látja. Minden ember arra törekszik, hogy a saját életét tegye jóvá. Alig mondhatni olyan embert ma már aki a hazáért tesz. Mind a politikusaink, mind a vezetőink, azon vannak, hogy elérjék saját maguk számára a jólétet. Pont nemrégiben kezdődött a botrány sikkasztásokról, kizsákmányolásokról, hazugságokról. Nem ez emeli fel a hazát. Ettől nem fogunk előrébb lenni. Nem ettől fogunk fejlődni. Megannyi művészünk, tudósunk, borunk, és még mennyi mennyi minden sikeres külföldön mely ebből az országból származik. Már kicsinykék vagyunk de őrizzük meg értékeinket és mutassuk meg mennyi szerethető van még bennünk és hogy mennyire nem vagyunk gyengék.

Remélem tartalmas megjegyzésem eszébe juttatja az embereket arról ami még rejlhet ebben az országban. Amit még lehetne javítani. Sokmindent tehetünk mi is az országért, hiszen már mindenki beleszólhat. Éljünk vele.

Régen Publikáltam már bármit is. Kaptam panaszokat, hogy már nem gondolkoztatok el. Nagy hiba, de nincs mindig olyan hangulatom, és nem mindig tudok olyan dologrol írni ami megfogja, megragadja, és gondolkoztatásra kézteti az embert. De már rajta vagyok. :)