Egyszer eljutunk oda, hogy elegünk lesz. Mindent elkövetnénk, hogy valahol, teljesen ismeretlenül új életet kezdjünk. Bármi jó lesz csak legyen teljesen más mint eddig. Aztán mikor már kiléptünk minden eddigiből, ráeszmélünk, hogy van ami hiányzik. Hisz rá kell találnunk az új barátokra, az új szerelmekre, az új helyekre és élményekre. Meg kell élnünk mindazt amit eddig el, vagy el nem értünk. Az élet egy hullámvasút? Lehet, csak ott senki nem szállhat ki menet közben, ám itt igen. Egy biztos, mi mindig ugyan azok az emberek leszünk. Ki tudja mikor nézünk ugy a tükörbe, hogy felfedezhetjük mik lettünk. Ráeszméljünk milyenek akartunk lenni régen és mit tettünk érte eddig, hogy ezt elérjük. Tudnunk kell honnan indultunk, hogy ez ahhoz viszonyítva mennyire rossz, vagy mennyire nem. És itt jön a csavar, mikor már egy új kört akarunk menni, egy új hullámvasúton. 

 "Tudom, hogy közhely, de..." hányszor hallottuk már ezt a mondtatot, bárkitől is. A napokban mikor valami okos tanácsot akartam adni, közbevágtak. A mondatomra egyszerűen annyit kérdeztek "Ez is valami közhely, mi?". Akkor persze ellenkeztem és megmagyaráztam. A szavaim tényleg nem voltak közhelyesek, de ahogy később elgondolkoztam, a mondanivalóm tartalma, lassan de tényleg leesett, közhelyes volt. Szomorú bevallani, hogy közhelyeket mondunk, mindig amikor csak tanácsot adunk. Miért lehet, hogy nem így érezzük? Hiszen tapasztalatainkat osszuk meg "okoskodásnak" tűnően. A másik csak legyint, majd késöbb ugyan úgy, lehet, hogy ugyan arról mesél majd másoknak.

 Mennyiszer szerethet egy ember? Milliószor. És igazán? Párjától függ. Sok ember sokféleképpen. Van aki csak egyszer életében és örökké, van aki minden éjszaka másba. Különbözőek vagyunk, különbözően szeretünk. Egy távkapcsolat nem működhetne mert nem látjátok minden nap egymást? Heh. Ha együtt laktok az a baj, hogy túl sokat vagytok együtt? Egyszerűen túl bonyolult itt minden. Miből tudhatjuk akkor, hogy tényleg szeretünk? Senki sem tudja. Se előre, se utólag, mitől vagyunk szerelmesek, hol az a pont amikor kimondja a szívünk, szeretlek. Sajnos sokszor eljárhat a szánk eme áhított szó iránt. Ám van aki soha nem akarja kimondani. Egyik sem valami hasznos dolog, ha belegondolunk. A legjobb ha tudjuk már mikor kell mondani. Egyszerűen megérezzük. És mi van akkor, ha valamelyik fél rádöbben, hogy elmúlik az érzés? Hogy ez sosem volt tényleg szerelem. A másik fél beletőrődik és elengedi. Csak mégsem szomorkodhat egyedül. Van hogy talál magának valakit. Van hogy magányósan próbál más irányokra orientálódni. A lényeg, hogy túllegyen.

"Egy sms érkezett. Ismerem a számot, emlékszem rá. Nem akarok tudni róla, de mégis. Mi lehet az? Mit akarhat? Még meg sem nyitottam, de már tudom miről szólhat, ki írhatta. Átfutott a fejemen, annyi hülyeség, következtettem valami. Szívdobbanás. A betűk egyre összefolynak. Majd kitisztul, a betűk is, a gondolataim is. Vettem egy nagy levegőt, és felkészültem rá. Mostmár elolvashatom. Köszön, és bemutatkozik, mint azt tette mindig sms-ben. Mintha nem tudná, hogy tudom. Ő az. Végigolvasom, majd még egyszer kell. Ezt meg kellett értenem. Nem azért mert nehezen fogalmazott, csak nem hiszem el újra. Nem tudom, lehet, hogy nem akarom, lehet, hogy csak próbálok nem gondolkozni.
Fáj, és bűntudatot ébresztett bennem.

Az alkoholizmus. Mi is? Tulajdonképpen ragaszkodás az alkolhol tartalmú italokhoz. De hogy is alakul ez ki? Bármi kiválthatja, akár még a társaság is. Van aki így nő fel. Az sem mindegy milyen helyen. Ha a nagypapa pálinkafőzdéjében ünnepled minden szülinapod, vigyázz mert szülői elvárás innod, vagy éppen hogy nem innod. Tehát lehetséges, hogy gyerekkorban alakul ki. Tudjátok mit, ez biztos. Ha mástnem, a középiskolás elvárások, a kirndulások, a táborok, a bulik alkalmával. Mert aki nem iszik már nem is szórakozik, már nem is ember a bulin. Antiszociális ?! Szó nincs róla, legfeljebb vagy még túl fiatal, hogy felfogja, vagy már elég érett, hogy elfogadja. Esetleg csak nem olyan helyen nevelkedett. Sok sok ok, indok támassza alá mért iszunk, vagy nem iszunk.

Nem tudom van-e olyan, aki még emlékszik arra a kis szigetre, amit kigondoltam és réges régen elmeséltem nektek. Aki emlékszik még gondoljon rá vissza, aki pedig nem, az képzelje el. Ugye nem másról beszélek én mint az elrejtett kis szigetünkről. Amiből mindenkinek van egy. Amit mindenki csak saját maga találhat meg. Amihez olyan magasra kell a felhők fölé emelkedni, ahol már nincs semmi. És mikor megpillantjuk, azonnal látjuk, csak a miénk. Hiányzik már. Vannak napok mikor olyan nehéz, akár hazamenni is, hogy fogalmunk sincs mi jöhet még. Csak hazamennénk, és megszünnénk létezni. Erre is jó ez a sziget. Hát akkor fedezzük fel újra.