Kis türelmet, mindjárt jövök.

 Mind ismerjük. Tudunk róla. Élünk vele. 
Ez a hadi találmány egy hatalmas áttörés volt kicsiny világunknak. Kiterjed ma már mindenre. Vajon jól használjuk-e? Attól függ. Van, hogy hozzá segít a tudáshoz, ám van hogy éppen ez hülyít el. Szomorú, de az emberek többsége még mindig nem úgy néz a számítógépére, mint tanuló eszközre. Inkább tekinti azt szórakoztatóközpontnak. Játszunk rajta, zenét halgatunk, filmet, képeket nézünk rajta. Ez mind helyes, ám mérjük fel, hogy internetezünk. Hányszor vetett minket a kezünk a wikipédiára akár? Ismerjük-e vajon az összes kihasználhatóságát a világhálónak? Élünk-e vele.

 Egy dolog amit senki nem szeret. Sok ilyen van, és ez a biologia csúfos kisördöge felénk nézve. Mikor megtámadják a szervezetünk a bacik. És mi nyűglődünk rosszul érezzük magunkat. Érezzük, ahogy a szervezetünk küzd a betegség ellen. Nem jó betegnek lenni. És ilyenkor sokan csak panaszkodni tudunk. Van aki még az életkedvét is elveszti. Jobbik esetven csak nyomjuk az ágyat, mert meg sem birunk moccanni. Egy idő után teljesen megununk mindent. Sajnáltatjuk magunkat. Elmondjuk ismerőseinknek, hogy nekünk milyen rosz, és mennyi mindenünk fáj. Mennyi a lázunk, vagy mivel gyógyítjuk magunk, és esetleg milyen rossz az a gyógyszer. 

Szerintem ez nem csupán önsajnáltatás. Egyszerűen szükségünk van rá, hogy tartsuk a kapcsolatot a világgal. Ne sajnáljanak minket. Érezzék, hogy szükségünk van a gondoskodásra, a szeretetre. Egy betegség nem jó dolog, de arra igen, hogy kicsit kiélhetjük a szeretethiányunkat. Így kicsit foglalkozhatnak velünk. Szóval valójában valamire csak jó ez a kis betegség. Arra, hogy magunkra vonhassuk mások figyelmét. A panaszkodás akkor nem önsajnálat, egyszerűen csak figyelmeztetés. Egy laza "hahó itt vagyok foglalkozz velem". Ha pedig odafigyelünk, a másik figyelmeztetésére is, lehet, hogy meg is fogja nekünk hálálni.

  Szóval. Ez egy tipikusan csajos film. Az volt a sorozat, az volt az első rész is, és most ez is az. Mit várunk a 4 (szingli) főhősnőtől. Én úgy ültem be erre filmre, hogy olvastam, elötte mennyire szanaszédszedték a kritikusok. Nem tetszett nekik. Alig olvastam olyan kritikát, ahol bármi jót is irtak róla. Valóban igaz, van mit kritizálni benne. Bár szerintem ez azoknak szól, akik rajongtak mind a sorozatért, mint az előző részért. Valljuk be belőlük is szépszámmal vannak. Ez a film 16 éven aluliaknak nem ajánlott volt. Nem is értettem miért. Majd mikor elkezdődött a film, megértettem, hogy nem mindent érthet meg egy "kiskorú". Bár így belegondolva, lehet többet értenek mint mi. :) 

 Imádok fényképezni. Aki ismer tudhatja. Aki ismer azt is tudja, hogy nincs már jó gépem (régi ismerőseim látták a jót is). Próbálgattam e kompakt kisgéppel (kodak c813) jó képeket csinálni. Nem nagyon sikerült. A képek még számomra is élettelenek, unalmasak, olyanok amiket bárki bárhol, akár telefonnal is csinál. Nem vagyok megelégedve magammal. Ezt nagyon utálom. Bár elméletben annyi modellem lenne (akár ismerősök akár futókalandokból), hogy meg tudnám teriteni vele a hősök terét a modelleim lefektetve. Valójában amúgy egy sincs. Mindenki imádja ha magáról jó képeket láthat. Mindenki önbizalmának segít ha jó színben tűntetik fel. De senkinek sincs ideje ilyenekre. Régebben még igen, ma már kevésbé vesznek komolyan ezzel a fényképezőgéppel. Meg is értem. Ha valaki egy ilyen készülékkel áll elém, hogy jó képeket akarna csinálni érzésből rólam. Én is kienevtném. Akkor hát nevessünk magamon. Ám aki ismer azt is tudja, hogy akármilyen eszközzel, de ha én meg akarok, valahogy örökíteni valamit, akkor megpróbálom a legjobbat elérni. Amit valójában el akarok érni? Azt még nem sikerült. Egyetlen lány jelentkezett valójában a képek erejéig. Nem lettek jók. A margitszigeten szemérmeskedve egy olyan ruhában ami nem volt ínyemre. Gondoltam, majd legközelebb. Mert mért ne. Most találtam egy hölgyet aki a művésztársam lehet. Meglátjuk. Egyenlőre a projektem a pincémben kialakitható stúdió elérése. Nem is inkább stúdió, amolyan művésztábor, rejtekhely. De egy olyan hely ami megichlethet minket. 

Az emberek valójában félnek magukat megmutatni. Ott a helyzet, hogy lefényképezzék. És megannyi képet tudnék mutatni ahol minél több ember próbálja takarni magát a fényképezőgép elől. Mert ehez vannak hozzászokva? A fene tudja. De ez így nem van jól. Kérem azokat az embereket akik megigérték, keressenek meg a nyár folyamán, had éljem ki a vágyaim. ...

 "Tudom, hogy közhely, de..." hányszor hallottuk már ezt a mondtatot, bárkitől is. A napokban mikor valami okos tanácsot akartam adni, közbevágtak. A mondatomra egyszerűen annyit kérdeztek "Ez is valami közhely, mi?". Akkor persze ellenkeztem és megmagyaráztam. A szavaim tényleg nem voltak közhelyesek, de ahogy később elgondolkoztam, a mondanivalóm tartalma, lassan de tényleg leesett, közhelyes volt. Szomorú bevallani, hogy közhelyeket mondunk, mindig amikor csak tanácsot adunk. Miért lehet, hogy nem így érezzük? Hiszen tapasztalatainkat osszuk meg "okoskodásnak" tűnően. A másik csak legyint, majd késöbb ugyan úgy, lehet, hogy ugyan arról mesél majd másoknak.